Böjt – Janka Ferenc atya elmélkedése Nagyböjt első vasárnapjára

A puszta szélsőséges ellentétek és nagy párhuzamok helye. Egymást éri itt az égető nappali forróság és a dermesztő éjszakai hideg. A külső sivárság gyakran hívja elő a belső ürességet. A gyomor éhsége harcol a lélek vágyaival. A kívülről támadó vadállatok együtt fenyegetnek a belülről leselkedő kísértésekkel.

A negyven nap végén megéhező Jézust sem véletlenül a pusztában provokálja a Diabolosz, szó szerint a Vádló, a Rágalmazó. Arra akarja rávenni a Mestert, hogy istenfiúságát kísértői szándékainak engedelmeskedve bizonyítsa, és így őt a maga szolgálatába állíthassa. Az Úr a kísértéseket hallatlan tisztánlátással megválogatott szentírási idézetekkel hárítja el. A testi kenyér ürügyére az Isten éltető szavára utaló „nem csak kenyérrel él az ember” kijelentéssel válaszol. Az imádatért cserébe hatalmat és dicsőséget ígérő gonoszt az „Uradat Istenedet imádd, és csak neki szolgálj” paranccsal utasítja rendre. A vakmerő bizakodást feltételező mélybe ugrató csábítást pedig a „ne kísértsd Uradat, Istenedet” idézettel teszi ártalmatlanná.

A pusztai böjt és az ennek során történő megkísértések Jézus hasonlíthatatlan istenközelségére derítenek fényt. Nem azért böjtöl, hogy létrehozza, vagy helyre állítsa az Atyával és a Lélekkel való kapcsolatát. Pusztai tartózkodása, böjtje és kísértései is kinyilatkoztatás. Egy kiélezett helyzetben mutatják meg nekünk azt, hogy kicsoda Jézus. Általa tanuljuk meg, hogy miként bánjunk a kísértővel és hogy mire is való a böjt.  

Láthattuk tehát, hogy Jézus böjtje kinyilatkoztatás. De milyen a mi böjtünk? Böjtölünk-e egyáltalán? Ha igen, elárul-e rólunk is valamit a böjtünk módja, intenzitása és célja?

Az első dolog, amit a böjttel kapcsolatban leszögezhetünk, hogy véletlenül senki sem böjtöl. Inkább arról panaszkodunk, hogy elfelejtjük a pénteki böjtöt és sem a jó Istenre, se embertársainkra, se a belső világunkra nem figyeltünk oda különösképpen. A böjt első haszna ezért a figyelem összpontosítása, a szétszórtság elleni küzdelem lehet.

Fontos azt is látnunk, hogy a böjt nem bűntől való megtartóztatás. Hiszen például húst fogyasztani sem bűn. A böjt a megszokott rendet töri meg. A hétköznapi élet rutinját, ahol minden az evésről és ivásról, a munkáról és a pihenésről, a pénzről vagy a szegénységről, a sikerről vagy a kudarcról szól.

A böjt által szóhoz juthat bennünk és általunk valami más. Az, amiért böjtölünk. Ha ez csupán a felesleges kilóktól való megszabadulás, akkor ez. Ha egészségügyi diéta, az. Van azonban olyan böjt is, ami képes túlmutatni az egyéni érdekeken és más erőtérben zajlik. A valódi böjt a szerelemre hasonlít. Ihletett állapot, amelyben minden valami, pontosabban valaki másról szól. Ahogy József Attila az Ódában írja:   

„Nézem a hegyek sörényét -

homlokod fényét

villantja minden levél.

Az úton senki, senki,

látom, hogy meglebbenti

szoknyád a szél.

És a törékeny lombok alatt

látom előrebiccenni hajad,

megrezzenni lágy emlőidet és

- amint elfut a Szinva-patak -

ím újra látom, hogy fakad

a kerek fehér köveken,

fogaidon a tündér nevetés.”

Vagy ahogy Juhász Gyula érezte szerelme szőkeségét a nyári búzamezőben, szeme kékjét az őszi égen, s hangja selymét a sóhajtó tavaszi réten át. A szerelem áttetszővé teszi a világot, a szerető szív számára minden a szeretett személyről szól.

Az Isten felé forduló böjtben minden az Istenre utal. Az istenes böjt átalakítja a teret, az időt és a személyes kapcsolatok rendszerét.

A fizikai tér szellemi küzdőtérré lesz és a Szent eljövetelére készül. A külső puszta és a belső üresség Isten érkezésére fenntartott hellyé válik. A test éhe és szomja szüntelenül a lelki táplálék utáni vágyra emlékeztet. A kintről fenyegető állati erőket és belülről támadó vad kísértéseket a jó pásztor sípja szelídíti.

A mérhető idő mennyiségeit a feltáruló minőségi idő öleli magába. Az átalakuló múltban a sebek gyógyulnak, a szomorúság vigaszra lel. A hibák tanulságul szolgálnak, a kihagyott lehetőségek megújult eltökéltségre ösztönöznek. A szabadság idejévé váló jelent nem nyomorítják a múlt terhei, sem a fenyegető jövő kilátástalansága. A szent időben  a Teremtő, a Megváltó és a Megszentelő Isten szabadító tetteire emlékezünk, vele vagyunk és beteljesítő érkezésére várunk.

A hétköznapi teret túlhaladó és a mérhető időt felülmúló böjt távlatai a személyes szeretet birodalmába vezetnek. Az embertárs jóllétét és fejlődését is előmozdító önmérséklet erőterébe. Az elismerő szavak, az egymásra szánt idő, az ajándékozó, segítő és gyöngéd szeretet gesztusainak világába. Oda, ahol minden és mindenki ezt az üzenetet közvetíti: örülök, hogy vagy, akarom, hogy légy. Földi létünk minden helye, ideje és kapcsolata Isten szentháromságos közössége tágasságából és intenzitásából ered és oda vezet. A Szent Titok forrásból a Szeretet végtelen óceánjába. Amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi értelem föl nem fogott. Amit Isten azok számára készített, akik szeretik őt.

Ennek az országnak a hírnöke Jézus böjtje. S erre a csodára terelgeti a figyelmünket - minden kísértésünk, botlásunk és tökéletlenségünk ellenére - a mi böjtünk is.