Ha velem vagy: Janka Ferenc atya elmélkedése Nagyböjt 4. vasárnapjára
Sorkatona koromban 1987-ben, Cegléden már a laktanya klubhelyiségében volt lehetőségünk arra, hogy szombatonként a különböző felekezetű teológus társainkkal együtt imádkozzunk, ökumenikus bibliai elmélkedéseket tartsunk. Egyszer a tékozló fiú történetével rám került a sor. Örömmel és intenzíven készültem erre az alkalomra. Talán ezért is igazi meglepetés volt, amikor az egyik református barátunk a történet értelmét alapvetően meghatározó, teljesen új szempontra hívta fel a figyelmünket. A példabeszédet is tartalmazó egységet ugyanis a következő vers vezeti be: „A vámszedők és a bűnösök mindnyájan igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák. A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak ellene: »Ez bűnösöket fogad magához és eszik velük«. Ő erre ezt a példázatot mondta nekik” (Lk15,1-2). Ez után következik az elveszett juh, az elveszett drachma, végül a két fiú története.
A példabeszédek értelmezési lehetőségei közül kiemelt figyelmet érdemel tehát az a jelentés, ami az eredeti kontextus szerinti hallgatóknak szól. Ezért, noha Lukács evangéliumának ezt a gyöngyszemét általában a tékozló fiú történeteként ismerjük, újabban pedig sok szentírás-magyarázó az eseménysor főszereplőjének az irgalmas atyát jelöli meg, történetünk eredeti címzettjei a botránkozó farizeusok és írástudók, akiket az idősebb testvér alakja és magatartása testesít meg. Rendíthetetlen magabiztossággal hiszik, hogy ők Ábrahám igazi fiai, akik az atyai házban mindig is otthon voltak és vannak. Jézus azonban páratlan finomsággal rávezeti őket arra, hogy a látszat csal.
Mi is történik tehát az idősebb fiú szemszögéből? Amikor hallja a zenét és a táncot, nem az apától kérdezi meg, hogy mi történt, hanem az elidegenedettség távolságából, a családi élet és munkaközösség legtávolabbi és legkisebb tagjától, egy szolgagyerektől, hogy „hát ez meg mi?”. A legényke beszámol a testvér érkezéséről és az apa öröméről. Az idősebb fiú erre haragra gerjed, és nem akar bemenni. Atyja elébe is kijön, ahogy tette ezt a hazatérő tékozló fiával is, és kérleli őt. Erre ez a fiú kiönti minden csalódottságát és feltárja sértett lelkivilágát. Úgy érzi, hogy noha élete hűséges parancsteljesítés, mégsem részesült atyja figyelmében és jutalmában, s nem kapott még egy kecskegidát sem, hogy barátaival elmulathatta volna. Testvére sorsának egészéből, fényűző életének -ki tudja mennyi- örömöt termő tündökléséből, majd későbbi totális nyomorúságából, bűnbánó felismeréséből és hazatérő alázatából sem érzékel semmit. Lelkét csak a könnyelműen eltékozolt vagyonvesztés miatti düh tölti be. Botránkozó képzelete öccse történetét az eredeti elbeszélésben nem is szereplő parázna nőkkel is kiszínezi. Testvérétől és ezáltal az édesapjától való elidegenedettséget a bennfoglaltan saját magát kitagadó mondata árulja el: „de amikor megjött ez a te fiad…”. Ha ez a te fiad nem az én testvérem, akkor te nem vagy az apám!
Gyermekként sokáig úgy éreztem, hogy az idősebb testvérnek tulajdonképpen igaza van. Szemrehányása jogos, haragja méltányos, sértődöttsége megalapozott. Helyzetének ambivalenciáját azonban az atya kijelentése nyomán érthetjük meg: „fiam, te mindig velem vagy és mindenem a tiéd”. Az atya oldaláról kétség kívül igaz állítás azonban a fiú felől csak feltételes módban érvényes. Fiam, ha velem vagy, akkor mindenem a tiéd. Csak akkor lehet az idősebb testvéré mindaz, ami az apáé, ha tényleg közösségben van vele. Ha a fizikai közelséget nem írja felül a lelki távolság. Akkor élhet szeretett fiúként és nem örömtelen szolgaként, ha az Atyával beszél, nem pedig egy béres legényt kérdez, hogy mi történik a házban. Ha rá hallgat, és őt utánozza. Ha az ő szeretetében részes, és ezért hozzá hasonlóan nagyvonalú a megbocsátásban. Ha nem a szolgatársakkal akar kisstílű alkalmazottként mulatni, hanem az atyja és megtérő testvére ünnepébe kapcsolódik be.
A tékozló fiú saját útja és atyjával való kapcsolata látványos és fordulatokban gazdag történet. Az idősebb testvér látszólag teljesen rendben zajló világának belső erózióját és kiüresedését a testvére hazatérése nyomán fellángoló irigység ítélkező haragja és Atyja nagyvonalú megbocsátásában részt venni vonakodó érzülete fedi fel.
A rendezett felszín és a mélyben már kihűlt szeretet feszültsége bennünket is önvizsgálatra hív. Előfordul, hogy az örömtelen parancsteljesítés fásultságából esendő felebarátaink többé-kevésbé tékozló életéből mi is csak az ideig-óráig tartó tündöklést irigyeljük és nem vesszük észre a felszín alatt gyakran megbúvó nyomorúságot. Petőfi édesanyja iránti szeretettel igyekszik eltitkolni vágyai sólyomszárnyát követő életének szenvedéseit.
Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse - -
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szíve szegénynek!
(Távolból)
Az édesanyák és az édesapák ünnepre kész szívvel várják haza gyermekeiket. Ha rájuk figyelünk, ha tőlük tanuljuk a tökéletességet és az irgalmasságot, akkor győzhetjük le a bűneink okozta külső és belső távolságokat és idegenségeket, és lehetünk állandó vendégek az igazakat szerető, és a bűnösökön könyörülő Atyaisten örömében.
