Hátha: Janka Ferenc atya elmélkedése Nagyböjt 3. vasárnapjára

Jézus mestere a visszatükrözésnek és a másként láttatásnak. Nemrég a másik szemében a szálkát joggal keresni vélő igazságérzetünket szembesítette a magunk szemében észre sem vett gerendával. Most az emberek tragikus körülmények közötti halálával kapcsolatosan tanít. Mondanivalóját most sem könnyen értjük meg.

Először talán azt furcsálljuk, hogy az Úr látszólag milyen érzéketlenül áll ezekhez a szomorú történésekhez. Azután az lephet meg bennünket, ahogy a halálesetek értelmezésével felénk fordul. Felráz bennünket abból a hamis nyugalomból, hogy az érintettek halála a mi vétkeinknél súlyosabb bűneik méltó büntetése lett volna. „Azt gondoljátok, hogy ezek bűnösebbek voltak, mint akárki más? Nem, de ha meg nem tértek, ti is hasonló sorsra juttok.”

Jézus tanítása titkához közelebb kerülhetünk, ha életünk és halálunk hétköznapi felfogásán túl fontolóra vesszük a filozófiai értelmezés, a költői látásmód és a spirituális megközelítés néhány szempontját is.

A huszadik század egyik meghatározó gondolkodója, a német Martin Heidegger, a korábbi filozófiai iskolák emberre vonatkozó megállapításainak egyoldalúságait szerette volna kiküszöbölni. Ezért az emberre  a szubjektum, az öntudat és a személy helyett  egy új kifejezést alkotott. Ez a Dasein fogalma, ami ittlétet, „jelen-való-létet” jelent. A sajátos módon jelen lenni képes ember azonban legalább ennyire képes máshol is lenni. Ennek a „máshol-létnek” a képessége lehet negatív, de pozitív sajátosság is. Jelenlét-vesztésben él a krónikusan szétszórt ember, aki soha nincs összhangban se önmagával, se embertársaival se az Istennel. Vagy túl sokat markolna és keveset fog, vagy sohasem érdekelte igazán semmi, és csak sodródott az élet felszínén, egyik benyomásától a másikig.

A „máshol-lét” pozitív képessége ezzel szemben a külső korlátok ellenére megélt lelki szabadság. Amiről a tíz évet a Gulágon tölteni kényszerült Olafson Placid bencés atya tanúskodott. Az általa megfogalmazott túlélés négy szabálya ennek a „máshol-létnek” az alaptörvénye. Placid atya nem az életerőt elszívó panaszkodásban volt, hanem az élet apró örömeinek észrevételében és elbeszélésben. Nem az önsajnáló tétlenségbe süppedt, hanem annak megmutatásában jeleskedett, hogy különb, mint a fogva tartói. Nem a kétségbeesés magányába zuhant, hanem az Istenbe kapaszkodó hitbe és élni akarásba. Így képesítette társait is arra, hogy lélekben vele együtt „máshol legyenek”.

Az ilyenfajta „máshol-lét”, mint az emberi szabadság pozitív lehetősége, már nem a fizikai tartózkodás térbeli helyével esik egybe. Nem is az óra és a kalendárium idejével egyidejű kronológiát követ. Ahogy nem is csak az emberi kapcsolatok keretei határozzák meg. Ez a „máshol-, máskor- és másként-lét” végső soron az Istennel való kapcsolat realitásába emelődik.

Heidegger szóteremtő eredetiségének egy másik, széles körben ismert fogalmat is köszönhetünk. Ez a „Sein-zum-Tode”. Ezt filozófiai szövegekben „halál-felé-vivő-lét”-nek fordítják, de a „halálos betegség” nyelvi analógiája alapján pontosabb és magyarosabb lenne a „halálos lét”, vagy költőibb – Kosztolányi nyomán – a „halálba hanyatló lét”. Tartalmilag ez azt jelenti, hogy az ember az egyetlen, aki tudja, hogy meg fog halni. Ha azonban léte végességét nem veszi komolyan, és a halálról úgy gondolkodik, hogy „az emberek születnek és meghalnak” akkor saját létének igazi lehetőségét elhibázó „akárkiként” vegetál. Életünk végessége és ennek nyomán a soha vissza nem térő lehetőségek autentikus megélése csak az „én meghalok” belátásának döbbenetes komolyságában tárul fel. A filozófus gondolatát azonban, ahogy az imént, úgy itt is kiegészíthetjük.

Ady egy költeményében a jelenlét és a halálba hanyatló lét is egy tágasabb összefüggésben tárul elénk. A Köszönöm, köszönöm, köszönöm című vers a jelenlét tapasztalatát az Isten felé megnyilvánuló hála révén a „máshol-, máskor- és másként-lét” misztikus intuíciójába emeli:

„Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:

Te voltál mindig mindenben minden”.

A halálba hanyatló lét sem vasfüggöny a költő számára, hanem fátyol, amin keresztül az Istennel való találkozás fénye dereng.

„Napsugarak zugása, amit hallok,

Számban nevednek jó ize van,

Szent mennydörgést néz a két szemem,

Istenem, istenem, istenem,

Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,

Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm

S hogy te leszel a halál, köszönöm.”

A halálban az Istennel való találkozást köszönő költővel együtt mi is hihetjük és remélhetjük, hogy létünk nem csak halálba hanyatló-, hanem „örök életre meghívott lét” is.

A tragikus halálesetek kapcsán bennünket a megtérésre felszólító Jézus üdvös figyelmeztetése arra int bennünket, hogy soha, sehol, senki se gondolja magáról hogy élete végtelen, következmények nélküli sodródás lehet. A legfontosabb azonban, hogy észrevegyük: a türelmes és irgalmas Vincellér most a mi életünk fügefájának gyökerei körül ás. Hogy a gyümölcs reményében, még egyszer, utoljára, ki tudja hányszor háromévnyi terméketlenség után még levegőt, vizet és tápanyagot kapjunk. Hátha...