Erdő Péter bíboros a Pápaság Érméről, a megszentelt életről és a templomi jelenlétről

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán    

Bíboros úr! Ritka szép ünnep volt a tegnapi nap, kedd este az egykori pápai Kancellária épületében. Pápai aranyéremmel tüntették ki a Pápai Akadémiák díját elnyert Vörös Győző ókorkutatót. Ön is részt vett az ünnepi eseményen. Mi a jelentősége egy ilyen ünnepnek, mely egy világhírű magyar tudóst illet, aki ráadásul hitvalló katolikus férfi?

Mindenekelőtt azt jelenti, hogy a magyar tudományosságot a nemzetközi figyelem középpontjába állította. Ezen kívül azért tudjuk, hogy Pápai Archeológiai Akadémiának a tevékenysége a katakombák körüli kutatásra, a 19. század közepén megvalósult nagy szakmai fejlődésre vezethető vissza és valóban úgy áll a dolog, hogy a keresztény archeológia részben az egyház első évszázadainak az emlékeit tárja fel, részben pedig maguknak a biblikus időknek az emlékeit. Ebből a szempontból Vörös Győző munkássága egészen rendkívüli, hiszen Machaerus várának és városának a föltárása, a jordániai ásatások azt a helyet mutatják be, ahol Keresztelő Szent János raboskodott és ahol kivégezték. Így tehát a bibliai elbeszélésnek egy kézzelfogható és nagyon lenyűgöző emléke került napvilágra, amelyet az első század vége felé leromboltak, tehát nem arról van szó, hogy itt egy folyamatosan használatban lévő és látogatható objektum jobb feltárását végezte volna el valaki, hanem a hosszú történelmi szünet után napvilágra hozta azt, amiről addig csak irodalmi emlékekből tudtunk. A feltárt valóság pedig pontoson megfelel annak, amiről a Szentírás is szól, tehát ilyen szempontból nagyon is azt a célt szolgálja, amit egyébként a Szent Archeológia célként maga elé tűzött.                        

Megjelent a magyar nyelvű kötet, ezáltal is ismertté vált az ő munkássága…

Több nyelven, reprezentatív kötetekben foglalta össze kutatásait, ezekből természetesen kapott a Szentatya, a Vatikáni Könyvtár és most a magyar közönség számára is hozzáférhető.

Ennek az aranyéremnek az is a különlegessége, hogy Ferenc pápa az immár kilenc éves péteri szolgálata során második alkalommal adta ki…

Ez azt is jelenti, hogy nem minden évben kerül ez kiadásra, hanem csak egészen különleges teljesítmények elismerése gyanánt. Itt azért föl kell azt is említeni, hogy a magyar archeológia a Közel-Keleten az utóbbi években rendkívül aktív, tehát Szíria területén, akár Egyiptomban is, nemcsak Jordániában és komoly eredményeket ért el. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen archeológia szak létesült, amely szintén kiveszi a részét ezekben a kutatásokban. Azt hiszem, hogy ez a díj egy bátorítás is a magyar archeológia részére.

A Szentatya levelét Parolin bíboros olvasta fel. Ebben a pápa egyik megjegyzése éppen az Archeológia Sacrát, a szakrális régészetet érinti. A kétszáz éve született Giovanni Battista de Rossi, a szakrális régészet alapító atyjának alakja előtt tisztelegve említi a pápa: „Az ő példája megérdemli, hogy újra ajánljuk a keresztény régészet tanulmányozásának előmozdítását és fejlesztését az illetékes saját szakterületen túl az egyetemeken és főiskolákon, ahol teológiát és a kereszténység történetét tanítják”. Ferenc pápa tehát az keresztény régészet tanítását ajánlja, ön pedig igazán jártas a katolikus egyetemek és egyetemalapítások világában…

Azt hiszem, ilyen szempontból Magyarországon egy valóban kedvező folyamatnak lehetünk a tanúi, ugyanakkor az is fontos, hogy a Művészeti Akadémia, tehát azok a közintézmények, azok a civil szervek, amelyek ezt a művészeti és tudományos tevékenységet támogatják, szintén magukénak érzik ezeket a nagyvállalkozásokat, tehát állami támogatás is elérhető ilyen céloknak a megvalósítására, ezekből együttműködés alakult ki például a hasonló jordániai szakmai szervekkel, de más intézményekkel, például amerikai egyetemmel is. Így a nemzetközi tudományos életbe való bekapcsolódást is segítette ez az egész munkásság.

Az egyház is segíthet talán ösztöndíjakkal, akár világiak, akár papok és szerzetesek részére…

Természtesen, római tanulmányokra is van lehetőség ezen a szakterületen, úgyhogy várjuk az új magyar „csodákat”, lehet ilyen tanulmányokra is jelentkezni.             

Ma éppen Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe van. Krisztust, mint Izrael és a népek Világosságát az Istennek szentelt élet képviselőin túl azt hiszem a legjobban azok az elkötelezett hívő nők és férfiak képviselik, akik hiteles emberi életükkel és kiváló szakmaiságukkal példát mutatnak a világ számára, éppen a világ soraiban állva. Hogyan számít rájuk és tanúságtételükre az egyház vezetése?

Mindenekelőtt az „Apostolicam Actuositatem” dokumentumban már a II. Vatikáni Zsinat különösen hangsúlyozza a világi krisztushívők szerepét abban, hogy a világ életét az evangélium szerint alakítsák és itt felsorol nagy területeket a politika, a gazdaság, a művészetek, a tudományok világát, tehát olyan területeket, amelyektől néha meg is ijedünk, hogyan lehet ezt ma katolikus szellemben alakítani. Viszont azok a világi szakemberek, akik ilyen területeken otthonosak, autonómiával rendelkeznek, tehát nekik maguknak kell felelős módon keresni, hogy katolikus szellemben, az ő szakterületükön mit lehet végezni. Nyilván nem a teológusok, nem az Egyházi Tanítóhivatal fogja nekik részletesen megmondani a munkatervet, hiszen a Tanítóhivatallal szoros kapcsolatban áll minden kereszténynek a gondolkodása akkor, amikor erkölcsi vagy hitbeli problémák merülnek fel egy szakmai tevékenység során. Tehát a Tanítóhivatal számára, ha úgy tetszik, az Apostoli Szentszék számára nagyon fontos, hogy a világi tudományossággal szoros párbeszédet folytasson, mert ez alapján lehet a kornak a nagy etikai kéréseire hihető és reális válaszokat megfogalmazni. Ezért van az, hogy a Pápai Tudományos Akakémiáktól kezdve nagyon sok szakbizottság, a katolikus egyetemeknek nagyon sok intézménye, struktúrája működik, mert ezek mind magának az egyháznak ezt az elmélyült reflexióját segítik.

A magyar Stephanus-díj is hasonlóképpen ezt szolgálja, azok elismerését, akik hívő emberként a maguk szakmaiságában jelentőset alkotnak…

Ez kétségtelenül igaz, de a Stephanus-díjat eddig két területen adták ki: egyrészt teológiai, másrészt irodalmi területen. Ez utóbbiban nemcsak a szépirodalom, hanem adott esetben a szakmai irodalom is szerepet kaphatott.

Én most többek között Dávid Katalinra gondoltam…

Azt hiszem az ő esetében is művészettörténeti reflexiók voltak azok, amelyek az ő elismeréséhez vezettek, bár neki az irodalmi öröksége vagy alkotása is sok szempontból elismerést érdemel, nem csupán a szorosan vett művészettörténet területén.                  

Hogyan látja egyébként az Istennek szentelt élet mai nehéz, szinte válságos helyzetét? 

Ha az Istennek szentelt életen azt értjük, hogy az evangéliumi tanácsok vállalásában megszentelt élet, tehát a szegénység, tisztaság és engedelmesség vállalásával megszentelt élet, mondjuk hétköznapi nyelven leginkább a szerzetesi élet, akkor nyilvánvaló, hogy itt bizony a közösségnek a vonatkozása is fölmerül, tehát az, hogy miként tudok beilleszkedni egy közösségbe, hogy tudja a közösség maga képviselni ezeket az értékeket és segíteni az embernek a legjobb törekvéseit, amikor a tökéletességet keresi. Másrészről a keresztény tökéletességet vagy megszentelődést minden keresztény hivatott keresni a maga hivatásában, a maga élethelyzetében. Vagyis a teljes odaadás, hogy „szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből”, ez mindenkinek szól, nemcsak a szerzeteseknek, nemcsak a papoknak, hanem éppen így keresztény házastársaknak, vagy azoknak, akik akár házasságot nem is kötve, de teljes lélekkel élik a keresztény életüket. Ebben a tekintetben azt hiszen nem az életforma válságáról van szó, ha nehézségek merülnek is föl, hanem a hitnek a meglétéről, a hitnek az erejéről, amely alakítja az életünket. Nagyon fontos dolog az, hogy mennyire vagyunk képesek, egy nagy cél érdekében rendezni a tevékenységünket, a gondolatainkat és a programjainkat, tehát célkitűzés nyomán, projekt-szerűen élünk vagy sodródunk az életben. Ha nagyon sokan vannak, akik sodródnak, akik nem tudnak semmilyen célért lelkesedni, persze, hogy akkor az ő esetükben a megszentelt élet választása sem egy reális alternatíva. Mert ekkor az egész úgy tűnik, hogy ez lemondás arról, amihez éppen most kedvem lenne, de nincs miért. Nekünk elsősorban ezt a „miértet” kell megtalálni és ez a „miért” nem is csak egy dolog, hanem egy személy, Jézus Krisztus. Ha az ővele való barátságunk, ha az ővele való szeretetkapcsolatunk olyan intenzív, ami a keresztény emberhez illik, akkor ennek az egész életünket alakítania kell. És akkor a megszentelt élet témájához jutunk.

A megszentelt élet mai képviselői között melyeket találja, Bíboros úr, ígéretesnek és vonzónak, amit talán megéri támogatni, akár Magyarországon is?

Aki hitelesen képviseli a megszentelt életet az mind vonzó és azt mind támogatni kell. A különböző közösségi formák közül a mai világegyházban az látszik, hogy a kontemplatív szerzetesrendeknek van egy bizonyos reneszánsza, mert ők kifejezetten csak az imádságnak szentelik az életüket és ezzel felhívják a figyelmet arra, hogy igen, van Isten és az ő iránta való szeretet és az ő iránta való hálának a kifejezése az önmagában is elég lehet ahhoz, hogy betöltse egy ember életét. Másrészt a lelkiségi mozgalmakban, melyek ma a világban nagyon sok helyen keletkeznek és Magyarországon is eléggé elterjedtek, azt látjuk, hogy nagyon sok világi ember, nagyon sok ember, aki hétköznapi körülmények között él, megszólítva érzi magát. Olyan formák ezek, melyek szintén méltók a támogatásra és az elismerésre méltók, ha hitelesen élik őket. Maguk között a már meglévő szerzetesrendek között nyilván                                               

Magyarországra történelmi okokból egyesek eljutottak, mások nem jutottak el. Akik jelen vannak, azokból van néhány, amelyik úgy tűnik, hogy kevés taggal rendelkezik, esetleg elöregednek, esetleg olyan tevékenységre létesültek, amelyet azóta a társadalom már másképpen old meg elsősorban és ezért nincs annyi hivatásuk. Tehát ott lehetősége van annak, hogy más egyházi intézménynek adjanak át például egy olyan szociális vagy oktatási intézményt, aminek a fönntartását valamikor elvállalták, de amelyet most már személyesen nem tudnak irányítani. Tehát ilyen lehetőség is van. Ugyanakkor vannak olyanok, akik most keresik a lehetőségét annak, hogy valamit létesítsenek, akár intézményes formában is. Az biztos, hogy eredendően a szerzeteseknek mind a szociális, mind az oktatási téren azért voltak intézményeik, mert ők maguk, személyes munkájukkal ezen a területen fáradoztak. Ez adta az egésznek a lelkét, mert belevitték a szeretetüket, belevitték a hívő hozzáállásukat a munkájukba, mert nem kértek érte fizetséget, hanem a szegénység szellemében szerzetesként végezték a munkájukat. Azt hiszem, hogy ez adta igazán ezeknek a szerzetesi intézményeknek a savát-borsát. Ha egy szerzetesrendnek van tíz iskolája, de csak két tagja összesen, akkor valószínűleg nem ebben a rendszerben tud működni, hanem éppen olyanban, mint egy egyházmegyei vagy más fenntartású katolikus iskola, ahol katolikus férfiak és nők kell, hogy felelősen helyt álljanak a saját szakmai területükön. Tehát ott más a helyzete vagy a lelkisége az intézménynek, de még ekkor is lehet, hogy az adott szerzetesrend, ha elég felelős, ha elegendő központi elképzeléssel rendelkezik, akkor jótékonyan tudja irányítani vagy ösztönözni ezeknek az oktatói közösségeknek az életét. A Szentszék külön dokumentumot is adott ki arról, ami a világiak foglalkoztatása a szerzetesek által fönntartott intézményekben, tehát ez is egy aktuális kérdés lehet.

II. János Pál pápa jó példát adott a kontemplatív szerzetesrendek fölkarolására, amikor behívta őket a Vatikánba, ahol számukra megalapította a Mater Ecclesiae monostort, ahol az Emeritus Pápa is él az ő közösségükben. Lehetne-e ezt a példát egy helyi egyház, akár egyházmegye szintjén alkalmazni valamilyen módon?  

Röviden szólva jelenleg Magyarországon egyetlen olyan egyházmegye sincs, ahol a püspökségen szerzetesnők vagy szerzetesek dolgoznának, mint közösség. Míg a nunciatúrákon világi szinten, vagy bizonyos országokban a püspökségeken ez a modell a tipikus, mert vannak olyan szerzetesrendek, van elég tagjuk, akik vállalják azt, hogy ilyen háztartási munkával vagy irodai munkával segítik az egyház életét. Nálunk ilyenek részben nincsenek, másrészt nagyon kevés a tagjuk, ezért ilyen munkát nem vállalnak. De megoldottuk az utóbbi harminc évben világi alkalmazottakkal mindezt. Mostanra már ez a modell nem tűnik számunkra életszerűnek. Amellett persze, egy imádkozó közösség mindig érték, de a közintézményekhez ez nálunk nem nagyon kapcsolódik. Tehát vagy kontemplál, szemlélődik egy szerzetesközösség, vagy intézményt tart fönn. És ha fönn is tartja, nálunk az nem jellemző, hogy a személyes munkájával tartaná fönn, hanem inkább csak a központi vezetéssel vagy a fönntartói pozícióval járul hozzá az egyébként világiak által működtetett intézményhez. Azt hiszem, Magyarországon olyanok a katolikus intézmények, amilyen módon, amilyen lélekkel a katolikus férfiak és nők működtetik őket. Tehát a hívő társadalom az, amelyik magának létrehozza ezeket az intézményeket és működteti a saját gyermekei, a saját öregjei és betegei javára, természetesen az egyházi vezetésnek, egyházmegyéknek, egyházi szervezeteknek, illetve esetenként a szerzetesrendeknek a segítségével.

Végül egy kérdés a csitulni látszó járvány kapcsán. Mit lehet tenni azért, hogy a hívek ismét személyes, fizikai jelenléttel visszataláljanak a templomba?

Az egyházmegyémben azt tapasztaltam, hogy visszataláltak. Tehát jelenleg a vasárnapi szentmisék és az ünnepi szertartások látogatottsága megegyezik a 2019-es szinttel, ha nem múlja felül, mert néhány helyen még ez is látható. Mi szimbiózisban élünk a felvidéki egyházakkal, különösen Esztergom és a határmente. Tehát sokan átjönnek néha a székesegyházba szentmisére. Néha a korlátozások nem egyenlők a két országban, mondjuk ha Szlovákiában nagyobbak a megszorítások, akkor van, aki szívesebben átjön egy magyarországi szentmisére, tehát ilyen mozgás is van és volt, de azt hiszem, hogy a dolgok természetes rendje is visszaállt a normalitás szintjére. Ennek ellenére sok mindent tanultunk ebből, tanultuk azt, hogy változhat a helyzet, hogy be kell vezetni néha óvatossági szabályokat, megtanultuk azt, hogy a virtuális térben való jelenlétet erősíteni kell, plébániai, egyházmegyei és közösségi szinten is, ami részben megoldott, részben pedig olyan feladat, amit tovább kell finomítani és magasabb szintre kell emelni.

Bíboros úr, köszönöm a beszélgetést, további áldott szolgálatot.