Próféta a saját hazájában? Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 4. vasárnapra

Szent Lukács evangéliuma szerint Jézus a názáreti zsinagógában kezdi meg nyilvános működését. A prófétai Lélek erejével szóló szavai először helyeslésre, csodálkozásra majd kérdezgetésre indítja az őt jól ismerni vélő hallgatóságot. Máté és Márk evangéliumának párhuzamos helyei még részletesebben kifejtik azt a meglepetésből a döbbeneten át az ellenséges haragba forduló lelki folyamatot, amit az a hallatlan újdonság vált ki, amiről Jézus beszél, ami benne és általa megnyilatkozik. 

Mostanában egyre többet olvashatunk és hallhatunk a szinódusi folyamatról. Ferenc pápa a megszólítható és magukat megszólítani engedő emberek legszélesebb körét bevonni szándékozó kezdeményezése komoly kihívás elé állítja a világegyházat, a kontinensek püspöki tanácsait, az egyes országok és nemzetek püspöki konferenciáit, az egyházmegyék püspökeit, papjait, egészen az egyes egyházközségek híveiig. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a názáreti zsinagógában megszólaló Jézus szavait kísérő reakciók sokfélségével találkozunk most is. Helyeslés, csodálkozás, kérdezgetés, indulat.

Ha Jézus küldetését két – egymással termékeny feszültségben álló – szóval kellene összegezni, akkor ez a kontinuitás és a diszkontinuitás, vagyis a folytonosság és az ezt pozitív eredetiséggel megszakító újdonság lenne. A folytonosság szerves kapcsolat mindazzal, ami az Ószövetségben az ember és Isten kapcsolatában összegződött. A levezethetetlen újdonság pedig olyasmi, ami nem illeszthető bele az ismert keretekbe, az eddigi elképzelésekbe és elvárásokba. Épp ellenkezőleg, az ember nyitottságát, átalakulását kívánja meg. Azért is van nehéz dolga saját hazájában a prófétának, mert az ismereteinek és elvárásainak megfelelő dolgokat mindenki szívesen fogadja, a hiányosságokat feltáró visszajelzéseket és a változást, átalakulást elváró követelményeket azonban egyáltalán nem.

Tévedés lenne azt gondolni, hogy a folytonosság és újdonság sajátos feszültsége csak a Jézus korabeli hallgatóság helyzetére vonatkozott. Az egyház missziójában az evangélium inkulturációja és a kultúra evangelizációja is mindig hasonló mintát követett. Az örömhírt a szó szoros és átvitt értelmében is le kell fordítani egy adott nép nyelvére, szervesen be kell illeszteni annak kulturális szövetébe. Az Isten szeretetének üzenetét egy bizonyos kultúrába oltani szándékozó igehirdető feladata azonban sohasem a puszta alkalmazkodás, főként nem az üzenet lényegének feladása vagy megcsonkítása révén. Csak akkor lehet hiteles, ha erőfeszítését az egész tésztát megkelesztő kovászhoz hasonló benső dinamika jellemzi. Ha a párbeszéd során átvett és felhasznált fogalmi és tapasztalati elemeket hűséges kreativitással, új tartalommal tudja megtölteni. Ennek a leghatékonyabb eszköze persze mindig is a tettek, az életpélda evangéliuma volt és maradt. Ezért mondta Szent Ferenc is a tanítványainak: hirdessétek az evangéliumot! Ha szükséges, használjatok szavakat is!

A szinodalitás egyházi hagyományait, most pedig az új módon, új eszközökkel megvalósítandó feladatának témáját járta körbe nemrég a PPKE Hittudományi Kara szervezésében a teológiai tanárok éves konferenciája. Az elméleti és gyakorlati teológiai képzés valamennyi diszciplínájának megközelítései mellett ez alkalommal szóhoz jutott a Szent Benedek Regulájának összefüggésében megélt szerzetesi tapasztalat is. Az előadások legfőbb értéke most nem abban rejlett, hogy nagy gondolkodók tudományából, szentek bölcsességéből vagy történelmi tapasztalatokból leszűrhető ma is alkalmazható kész válaszokat összegzett volna. Inkább a különféle kontextusokban megjelenő pólusok közötti feszültségek - hol élesen szemben álló, hol egymást inspirálóan kiegészítő - kapcsolatának felvázolásával szembesülhettünk. Igazhitűek és eretnekek, többség és kisebbség, zsinat és pápa, laikusok és klérus, általános és szolgálati papság, a hívek hitérzéke és a tanítóhivatal, a szerzetesi közösség és az apát tekintélye közötti erőtér máig ható, bennünket is mozgató erőközpontjait ismerhettük meg közelebbről. A szinódusi folyamat prófétai feladata lesz az, hogy a különböző jellegű és töltésű közreműködők között létrehozza a szeretet áramkörét, ami a hit igazságának fényét sugározva az egyház missziójának hatékony eszközévé válhat. 

Mert Isten szentháromságos szeretetének életadó világossága mindig akkor ragyog fel számunkra, ha az egyén és a közösség hitérzéke, igazságérzéke és a szeretet iránti érzéke, a sensus fidei, a sensus veritatis és a sensus caritatis dinamikusan összekapcsolódnak.

-       Mert a hitérzék fényében tárul fel a teljesebb igazság és az igazabb szeretetet.

-       Az igazságérzék különbözteti meg a hitet a hiszékenységtől meg a fanatizmustól, és óvja meg a szeretetet a csábító szenvedélyek kegyetlen csapdáitól.

-       Végül a szeretetérzék indítja a hitet együtt érző cselekvésre, és szelídíti irgalmassá az igazságot.  

Kérjük a mennyei Atyát, hogy Krisztus egyházában prófétai Szentlelkének vezetésével haladhassunk együtt a hit az igazság és a szeretet teljessége felé vezető úton.