Megmozdult - Janka Ferenc atya elmélkedése Advent negyedik vasárnapjára

Mária látogatása Erzsébetnél egy látszólag jelentéktelen mozzanat az angyali üdvözlet után és Mária magasztaló éneke előtt. Szent Lukácsnak mégis sikerül az örömhír különlegesen eleven miniatúrájaként megfesteni. Az Istenszülő ikonográfusa nem csak a külső mozgásokat szemlélteti és nem is csak a benső élet moccanásait láttatja, hanem az öröm Szentlelkének titkos erejével bennünket mozgásra késztet.

Gábor arkangyal Máriát köszöntő szava, a χαῖρε (khaire), - amit hagyományosan üdvözlégynek fordítunk-, szó szerint azt jelenti, hogy örvendj, örülj. (Ezért Örömhírvétel a bizánci hagyomány szerint Jézus fogantatásának ünnepe).

Szűz Máriában az örvendetes hír kettős dinamikáját érzékeljük. Az egyik az Istenre hagyatkozó, hívő bizalom titokban megfoganó benső öröme. A másik, ennek külső megnyilatkozása, az idős korában gyermeket váró rokon segítségére siető lendület. Az öröm egyszerre hat befelé és kifelé. Belül lesz elevenné, itt mozdul meg valami. De ez az egyre gyarapodó öröm nem bír, és nem is akar csak bent maradni. Kifelé tör, megmozgat és cselekvésre ösztönöz.

Az édesanyák privilégiuma a bennünk növekvő emberi élettel való közvetlen kapcsolat. Ezt akkor fedeztem fel először, amikor egy alkalommal, vonaton messzire kellett utaznom. Bőven volt tehát tűnődésre való időm. Az unalmasan zakatoló kocsiban bámészkova néhány széksornyi távolságban, egy fiatal, kedves arcú, várandós anyukát vettem észre. Szemét lehunyta, de derűsen élénk arckifejezése elárulta, hogy nem alszik. Kezét gyengéden, a már nagyocska magzatát rejtő hasán tartotta.

- Milyen gyönyörűek! Ötlött fel bennem önkéntelenül is. Az ablakon kitekintve, az elsuhanó erdők és mezők, falvak és városok látványával különösen éles kontrasztban állt a behunyt szemmel, mosolygó szeretettel befelé figyelő édesanya.

Milyen jó lenne rohanó életünkben megtanulni, a bennük növekvő életre hangolódó édesanyáktól elsajátítani a befelé figyelés művészetét. Szent Ágoston is erre döbben rá: „Ó, örök szépség, mily későn kezdtelek szeretni! Te belül voltál, és én kívül kerestelek. Te velem voltál, én meg nem voltam veled”[1].

A benső elevenséget tapasztalja meg Erzsébet is, aki Mária köszöntése után érzi, hogy az örömtől megmozdult méhében a magzat. De nemcsak a gyermek mozgását érzékeli, hanem ő maga is betelik Szentlélekkel.  Prófétai szavai, amivel az asszonyok között áldottnak nevezi Szűz Máriát és méhének gyümölcsét, az Istenszülő közbenjárását kérő legkedvesebb imádságunk részévé váltak. Ha szívvel ismételjük fohászát, bennünket is megmozgathat a Lélek öröme és az öröm Lelke.

Mária azonban nem csak befelé, a benne megfogant magzatra figyel. Még azokban a napokban rokonához siet, hogy köszöntse őt. A benne megfogant öröm így árad túl önmagán, így lesz a másik segítésére és szolgálatára.

A befelé és kifelé irányuló figyelem hétköznapjainkban az aktív és a szemlélődő élet kettősségében jelenik meg. Mielőtt azonban saját preferenciáink alapján elhamarkodottan felszínes ítéletet mondanánk az egyikről vagy a másikról, érdemes mélyebbre tekinteni. A látszólag aktív élet ugyanis sokszor inkább passzív sodródás a korszellem éppen divatos ideológiai vagy életviteli irányzataival. A létünk valódi értékeit felismerő és azokkal összhangban élő, szemlélődő élet pedig mindig fokozott tudatosságot, önismeretet, önfegyelmet és belső aktivitást igényel. Nem csoda hát, ha ez gyakran meghaladja a magukat az aktív élet illúziójában ringató alvajárók szellemi erőfeszítésre való hajlandóságát.

A lelki élet nagymesterei, ismerve az egyoldalúságok veszélyeit, a kétféle figyelem szintézisére biztatnak. “Senki ne merüljön el annyira a szemlélődésben, hogy megfeledkezzen rászoruló felebarátjáról; de ne legyen annyira tevékeny sem, hogy ne keresné Istent a szemlélődésben”[2]- írja Szent Ágoston.

Loyolai Szent Ignác lelkiségét pedig egyik első rendtársa, Nadal Jeromos így összegzi: „in actione contemplativus, in contemplatione activus”. Vagyis „a cselekvésben szemlélődő, a szemlélődésben cselekvő”. Olyan tevékeny életet jelent ez, amit a személődő ima istenközelsége hat át és tesz gyümölcsözővé, és olyan kontemplatív imát, amiben a szemlélődő személy egész valósága és világa aktív az istenkapcsolatban.  

A két szent asszony találkozása kapcsán az ikonfestő evangélista feltár még egy apró részletet. Mária Erzsébetnél marad még három hónapig, és csak azután tér haza. A befelé figyelő és a kifelé tevékeny öröm így egy harmadik vonással gazdagodik: a hűséges és állhatatos szolgálatra ösztönző és képesítő erővel.

Karácsonyi készületünk zakatoló hétköznapiságában, a mellettünk elsuhanó gondok, események és emberek helyett figyeljünk most az adventi örömmel áldott szépséges Szűzanyára.

Boldogságos Istenszülő, aki méhednek áldott gyümölcsét, Jézust, Erzsébetet látogatva hordoztad, taníts minket a befelé figyelmes, kifelé készséges és a szolgálatban hűséges életre! Hadd legyen szent Fiad szeretete az a cselekedeteinket irányító, imádságunkban velünk lévő, hűséges szolgálatunkban minket megtartó ajándék, aki a születés ünnepére készülődve bennünk is megmozdul!

[1] Vallomások X.38,40.

[2] (De Civitate Dei, XIX, 19; PL 41, 647).