Keresés

Vatican News
Vége Vége 

Vége: Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 33. vasárnapra

Értelmes hitünk és hívő értelmünk nyomán az Isten szándékát kereshetjük minden kezdetben és végben, minden végesben és végtelenben. Az ég és föld elmúlása ugyan ijesztő, de az Úr tanításának el nem múló volta irántunk való szeretetének végérvényes és visszavonhatatlan kinyilatkoztatása is.
Hallgassák meg Janka Ferenc atya elmélkedését!

A végről és a végtelenről szóló Jézusi tanítás egyszerre ébreszt bennünk félelmet és reményt. Életünk és a világ végéről szóló beszéde mindig megrendít. Igéinek örök érvényéről szóló ígérete viszont vigasztal és megerősít. Az evangélium komoly derűje még nyilvánvalóbb lesz, ha kitekintünk a véggel és a végtelennel kapcsolatos emberi elképzelések világába is. Előbb azonban két, ide kívánkozó gyermekkori emlékemet szeretném felidézni.

Az egyik, amikor egy izgalmas és érdekes film utolsó képkockáin megjelent a “Vége” “Fine” “Ende”, “Kонец Фильма” vagy a “The End” felirat. Máig fel tudom idézni az ilyenkor fellépő fanyar, szomorkás üresség érzését.

- De kár, hogy már vége van! Milyen jó lenne, ha még folytatódna! - gondoltam. Az örömteli élmény végét jelentő kedvetlenséggel ellentétes a másik epizód. Nagyobbacska óvodás lehettem, amikor az örök élettel, az örökkévalósággal kapcsolatban többször felmerült bennem az a nyugtalanító kérdés, hogy mit fogunk mi odaát annyi ideig csinálni? Hiszen minden játékot megunhat az ember. Lehet, hogy egyszerűbb és jobb lenne megsemmisülni, ha meghalunk, mert akkor egyszer s mindenkorra lezárulna minden, és nem kellene attól félni, hogy az ember életének esetleges elhibázása miatt büntető ítélet alá esik, sem attól, hogy a végtelen időt talán képtelenség unalom nélkül átvészelni.

Kultúrtörténetileg az ember serdülőkorának eszméléséhez hasonlítható görög mitológiai elbeszélésekben is megjelennek az értelmetlen küzdelem és az örök büntetés képei. Sziszifusznak egy sziklatömböt kell egy hegy csúcsára felgörgetnie, s mikor végre valahára felérne, a kőtömb újra meg újra visszagurul. Az istenektől a tüzet az emberek számára ellopó Prométheusz büntetése pedig az, hogy egy sziklához láncolják és a májából időről időre egy saskeselyű lakmározik. 

A hiábavalóság és a szenvedés mitológiai példáival rokon a távol-keleti vallásbölcseletek lélekvándorlásról szóló tana.  Az újjászületések láncolata számukra a szenvedések vég nélküli körforgását jelenti. A megsemmisülés enyhet adó nirvánájába csak a boldogtalanságot okozó vágyak kiölésén át vezet út.

A reinkarnáció mai, ezoterikus változatai a digitális játékok felszínes optimizmusával rokonok. A “New Age” álvallásos ideológiája a mindig pozitív, újabb lehetőségeket tartogató újjászületések illúziójával az emberi létezés egyszeriségéből eredő komolyságát és szépségét lúgozza ki. A világháló játékainak és közösségi felületeinek átláthatatlan algoritmusai pedig érdekes és kellemes kikapcsolódást ígérve valójában rákapcsolnak a haszontalan időfecsérlés látszatvilágára. Leonardo da Vinci bölcsessége éppen erre a veszélyére figyelmeztet: “Aki nem szemlélődik eleget, az minden idejét elfecsérli”.

A véges és végtelen különbsége és jellemzői a görög filozófusokat is foglalkoztatták. Többen gondolták úgy, hogy aminek kezdete van, annak vége is lesz. Ezért csak a kezdetnélküli lehet vég nélküli is. Meg voltak győződve arról, hogy az emberi lélek lényegénél fogva örökkévaló, ezért úgy vélték, hogy a testbe születése előtt is léteznie kellett. A halál után, a test esendőségei és korlátjai nélkül pedig végre visszatérhet abba a magasabb rendű világba, ahonnan érkezett.

A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás a gyermeki képzelet, a mitológia, a vallásbölcselet és a filozófiához képest is abszolút újdonságokat hoz. Az istenkép és az ezzel lényegileg összefüggő emberkép fejlődése Krisztus tanításában és személyében ragyog fel teljes fényében. Isten üdvgondoskodásának erőterében úgy rendeződnek el kultúránk félelmei és reményei, mint az üveg alatti mágnes vonzásában a felszínre szórt vaspor szemcséi.

Mert a vég és a végtelen sohasem önmagában jó vagy rossz. A vég nélkül tartó szenvedés borzalmas, a véget nem érő boldogság gyönyörűséges és kívánatos. A jó élmények vége szomorúság, a megoldhatatlan baj és a kibírhatatlan szenvedés vége pedig megkönnyebbülés. Babits sorai sem csak a nagy világégés végéért fohászkodó költő szájából igazak, hanem nehéz élethelyzeteinkben belőlünk is szólhatnának: 

“Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!”

(Húsvét előtt)

Értelmes hitünk és hívő értelmünk nyomán az Isten szándékát kereshetjük minden kezdetben és végben, minden végesben és végtelenben. Fizikai világunknak, és benne az embernek kezdete van és földi életének vége lesz. Teremtőnk szeretete mégis örök sorsot szán nekünk. A könnyek letörlését és véget nem érő boldogságot. Mennyei vendégséget, amelybe az új ég és új föld dimenziójában feltámadott testünk is hivatalos. Addig is, ha tehetjük és amíg tehetjük, enyhítsük mások szenvedést, saját nehézségeink, keresztjeink hordozásához pedig kérjünk minden napra elég erőt és türelmet.

A kozmikus vég félelmetes képeinek összefüggésében talán észre sem vesszük azt, hogy Jézus voltaképpen a gyötrelmek végéről beszél. Az ég és föld elmúlása ugyan ijesztő, de az Úr tanításának el nem múló volta irántunk való szeretetének végérvényes és visszavonhatatlan kinyilatkoztatása is. Ebbe az irgalmas szeretetbe kapaszkodva kérjük elhunyt szeretteink számára már most, a magunk számára pedig halálunk óráján azt életet, hol nincs többé fájdalom, sem aggódás sem sóhaj, csak örök, boldog élet, aminek soha nem lesz vége.

11 november 2021, 14:14