Mit tegyek? Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 28. vasárnapra

Miután Jézus megáldotta a gyermekeket és útnak indult Jeruzsálem felé egy valaki hozzásietett és megkérdezte: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy az örök életet elnyerjem?” Jézus először visszakérdezve a jó teljességére, Istenre irányítja a figyelmet. Aztán az üdvösség felé vezető parancsokat sorolja fel.

Napjaink lelkiségi és teológiai irodalma az Istennel való kapcsolatunkban nagy hangsúlyt helyez Isten kezdeményező szeretetére és ennek ingyenességére. Ezt mi gyermeki bizalommal és ráhagyatkozással fogadhatjuk. De ahogy a kisgyermekek sem maradnak örökké kicsik és gyámoltalanok, úgy a mi gyermeki hitünk és hívő gyermekségünk is növekedésre, érésre hivatott. Igaz, hogy Isten kegyelmes szeretetét nem kell kiérdemelni és megszolgálni, de ha a felnövekvő fiatalban fokozatosan nem alakul ki a kapott szeretettel való együttműködés készsége és a megélt szeretet továbbadásának öröme, akkor személyiségének fejlődése elakad. Nem érett felnőtté válik, hanem egyre gyarapodó éveinek számát meghazudtoló önző és infantilis gyerekember marad.

Jézus talán ezért is kedveli meg ezt a hozzá forduló embert, aki kora ifjúságától fogva megtartotta a parancsokat. Az örök életre szomjazó személyisége ígéretes kibontakozásban van. Nem maradt passzív, hanem a törvény útmutatásait megcselekedve halad efelé.

Az üdvösség elnyerésének mikéntjére irányuló kérdése azonban váratlan fordulatot hozó választ hoz. „Add el, amid van, oszd szét a szegényeknek és kincsed lesz a mennyben!” Jézus felelete megtöri a szerzés, megőrzés és egyéni tökéletesedés logikáját, ami a már összegyűjtött vagyon és a begyakorolt erények mellé még az örök életet is birtokolni szeretné.

A Mester persze nem egyszerűen a szegénységről, vagy nincstelenségről, mint végső célról beszél, hanem a mennyei kincsek megszerzésének módjáról. Ennek azonban - Jézus szerint - magába kell foglalnia a földi javak megosztásának és elajándékozásának mozzanatát. Ahogy később az apostoloknak sem végső magányt, sivár otthontalanságot és örök nélkülözést ígér, hanem az előbb mindenüket elhagyóknak százannyit már itt a földön és az örök életet az Istennél.

A gazdagság anyagi vagy szellemi javakban való bővelkedést jelent. Az emberi javak és az isteni jó konfliktusa sejlik fel már a perikópa elején is. „Miért mondasz engem jónak? – kérdezte Jézus. – Senki sem jó, csak egy: az Isten.” Ő legfőbb, a végső jó és minden jó forrása. Az utána való vágyat is ő maga oltotta a szívünkbe. A baj tehát sohasem az, hogy vágyunk az egyre nagyobb, sőt a legfőbb jóra, hanem annak a felismerése, hogy miben is áll ez a jó, hogyan szerezhetjük meg, és miként lehet mindörökre a miénk.  

A tizenegy éves József Attila első költeménye a gazdagság utáni gyermeki vágy őszinte megfogalmazása:

De szeretnék gazdag lenni,

Egyszer libasültet enni,

Jó ruhába járni kelni,

S öt forintér kuglert venni.

Mig a cukrot szopogatnám,

Uj ruhámat mutogatnám,

Dicsekednék fűnek fának,

Mi jó dolga van Attilának.

(Kedves Jocó)

A költő gyermekkori ábrándja a gazdag ifjú számára hétköznapi realitás lehetett. A törvény megtartása révén pedig joggal büszkélkedhetett még erényes életével is. Jézussal való találkozása azonban ezeket meghaladó, új kihívások elé állítja.

A szerzés jól ismert élvezete találkozik itt a megosztás örömére való meghívással, a birtoklás biztonságot ígérő magatartása az ajándékozás kalandjának lehetőségével, a saját tökéletesedésére figyelő emberi erényesség pedig az önátadás és önfeláldozás Istentől jövő és hozzá vivő extázisával.

A Jóval, az Istennel való találkozás gondolkodásmódunk és viselkedésünk átalakítására ösztönöz. Isten jóságának gazdagsága a földi javakhoz való viszonyunk átértékelésére tanít. Szeretetének ajándéka pedig szerzéshez szokott magatartásunkat hangolja szelíden a hálás viszonzás nagyvonalúságára.

Ebben a vonzásban a Szentháromság belső életének gazdagságát kinyilatkoztató Fiú titka tárul fel. Ő, aki gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által minket is gazdagítson (2Kor 8,9). Jézus Krisztus lelkületének vonzó példájával találkozunk, aki isteni mivoltában az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött. Megalázta magát és engedelmeskedett a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt (Fil, 2-6-11).

Krisztus alászállásának és megdicsőülésének dinamikájába kapcsolódik be a minden földi jót az üdvösség szolgálatának eszközeként kezelni tudó, lélekben szegények boldogsága. Ez a szenvedés órájában is a Jézus keblére hajló szív mennyei kincse, aminek nem árthat sem a moly, sem a rozsda sem a tolvajok. Ez a Szent Szeretet felfedezésére, megélésére és továbbadására törekvő bölcsesség Istenben való gazdagsága.

A leverten távozó, nagy vagyonú ifjú történetét olvasva és Jézusnak a gazdagokra vonatkozó tanításán gondolkodva, kicsit talán megkönnyebbülünk, arra gondolván, hogy mi egyáltalán nem is vagyunk olyan gazdagok. A tanítványok ismétlődő és növekvő csodálkozása - mondhatni ijedtsége - azonban azt sejteti velünk, hogy nem a vagyon nagysága az üdvösség elnyerésének valódi akadálya, hanem a megosztásra és ajándékozásra való készség hiánya. Ez az, amit az Istentől tanulhatunk. Ez az, amit őt utánozva nekünk is tennünk kell, vagy az ő segítségét kérve nekünk is tennünk kellene.