Janka Ferenc atya homíliája az évközi 19. vasárnapra „Az élet kenyere” címmel
Jézus életének és evangéliumának minden képzeletünket felülmúló szépséges igazsága és kortársainak zúgolódó értetlensége közötti erőtérben élünk mi mindnyájan. Az Úr türelemmel és szelíden tanított és tanít ma is az életről, az élet kenyeréről, önmagáról, az Atyáról és a Lélekről. Tanításának kenyerét ízlelgetjük, mint evilági életünket, aminek sűrű erdejébe először befelé majd abból kifelé haladunk.
Igaza van ugyanis a filozófus Kierkegaardnak, hogy az embernek előbb kell élnie, mielőtt tudná azt, hogy miként kell élni. Arany János a Visszatekintés című versének keserédes melankóliáját is értjük.
Én is éltem... vagy nem élet
Születésen kezdeni,
És egynehány tized évet
Jól- rosszúl leküzdeni?
Az édes élet jelentésű „La dolce vita” ma sokfelé pizzériák névadója, mások számára pedig a gondtalan és élvezetes élet szinonimája. Pedig Fellini 1960-ban bemutatott filmje sokkal több ennél. Mérföldkő életműve alakulásában, egyúttal a modern európai filmművészetben is. Erőteljes társadalomkritikája annak idején heves ellenreakciókat váltott ki. A főhős, Marcello valaha komoly írói ambíciókkal érkezett Rómába, ahol most egy bulvárlap munkatársa, a Via Venetóval jelképezett fényűző, hazug és cinikus társasági élet ismert figurája. S noha a hamis csillogású filmipar képviselőinek orgiáin, a letűnt arisztokrácia, az értékválságba került értelmiség, a szenzáció- és pénzhajhász tömegkommunikáció szánalmas vagy kegyetlen „szertartásain” egyaránt teljes erkölcsi és érzelmi kiüresedést tapasztal, végül mégis ennek a világnak adja el magát. - Az édes élet csábításának és illúziójának görbe tükröt tartó Fellini-film visszfényében napjaink sokféle visszásságára is fény derül.
A dolce vita-val szemben Pilinszky egyik írása az élet keserűen sötét oldalával szembesít bennünket. Szavai szerint „nincs nyomasztóbb, mint az élet kegyetlen törvényét szemlélni. Azt, hogy egymásból élünk; hogy fölfaljuk egymást; azt, hogy a természet „rendje” egy éhségből és rettegésből fölrakott, önmagában vérző gúlához hasonló.”
A költő kannibalisztikus látomása azonban nem öncélú és nem végállomás, hanem egy váratlan fordulat előkészítése.
Mert „ebbe a kegyetlen rendbe „lépett be”, megszületvén és megtestesülvén Isten Báránya, a mi Jézusunk, hogy a világ kegyetlen rendjét megváltsa. A „vérző gúlán” mit se módosítva, gyökeresen megfordította annak jelentését. Nem tagadta, hogy „fölfaljuk egymást”. Azt mondta inkább, hogy mindannyian étel és táplálék vagyunk. Már itt, a világban, e „vérző gúlán” belül a kegyetlen tényeket a szeretet realitásává változtatta, amikor valódi ételként és valódi italként osztotta szét magát – mindannyiunknak példát mutatva.
A Fiúisten megtestesülése óta mindenek prédája helyett mindenek ételévé, táplálékává lettünk, s tudjuk, hogy a természet rettenetes törvénye mögött valójában a szeretet örökös áldozása a végső realitás.[1]
Pilinszky sorai hitünk végállomását írják le. A matematikus, mozdulatművész, filozófus és lelki író, Dienes Valéria visszaemlékezése azonban segít felfedezni az utat, amelyen e bizonyosság felé haladhatunk.
Az akkor már kétgyermekes édesanya 1924-ben életgyónást végzett a Ferenciek templomában. A pap feloldozta, és azt mondta neki, hogy másnap menjen áldozni. Bevallotta: Nem egészen hiszi, hogy az Oltáriszentségben ott van Krisztus. Odamehet-e így, kételkedve? A lelkipásztor biztatta: Igen, csak mondogassa magában, hogy szeretné ezt elhinni. Valéria magához vette Krisztust. Majd így vall: „visszamentem a helyemre, és ottan olyan zokogás fogott el, hogy alig tudtam magamhoz térni belőle. Este pedig, a szobámban, a sötétben egyszerre valami érzés alakult ki bennem, hogy ez a szoba tele van, és hogy az Valaki, akivel tele van, és hogy az itt van… Az biztos, hogy az egy olyan erős jelenlét… Csak úgy zengett bennem: Isten, Isten… Tehát itt van! Nekem tehát… most már beszélhetnek akármit, hogy van, vagy nincs, mert én már most tapasztalom Őt. És akkor soká, soká, leírhatatlan szépségű és mélységű olyan átadottságban éltem, hogy nem is tudom, hogy ez meddig tartott, csak belement az éjszakába…”[2]
A zúgolódó értetlenség, az élet keserűségei közepette, az édes élet utáni éhségtől gyötörve, a bölcs lelkiatya tanácsát megfogadva mondogassuk mi is magunkban, hogy szeretnénk hinni, hogy Krisztus az élet kenyere. Mert ez a kérés vezethet bennünket is ahhoz a tapasztaláshoz, amit a zsoltáros így énekel meg:
„Ízleljétek és lássátok, milyen édes az Úr, boldog az az ember, ki őbenne bízik!” (Zsolt 34,9)
[1] Pilinszky János: Az első karácsony óta… Új Ember, 1975. december 28.
