Életünk forrása, alakítója és beteljesedése: Janka Ferenc atya elmélkedése Szentháromság vasárnapjára

A pünkösd utáni vasárnap keresztény életünk és hitünk forrását, fenntartóját és célját a Legszentebb Háromságot ünnepeljük.

Amikor az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről gondolkodunk, róluk elmélkedünk, de akkor is amikor hozzájuk imádkozunk, emberi létezésünk és törekvéseink benső feszültségének elliptikus erőterében találjuk magunkat. Ennek egyik fókuszában személyes léttapasztalatunk áll. A másikban azok a fogalmak és igazságok, amelyek ezt egyrészt kifejezik, másfelől pedig életünket, cselekedeteinket mágneshez hasonlóan vonzzák és alakítják.

A Szentháromság személyeinek nevei is egyrészt emberi fogalmak, amelyek tapasztalatainkból nőnek ki. Másrészt egyéni és közösségi létünk iránytűi, teljesen soha utol nem érhető és ki nem meríthető valóságok, akiket megszólítani lehet, de birtokolni nem.

Mielőtt az Atya a Fiú és a Szentlélek, vagyis a Szentháromság személyeinek létgazdagságából egy-egy szépséges vonást megcsodálhatnánk, röviden meg kell állnunk a személy fogalmánál is. Hiszen másként vagyunk személyek mi emberek és másként személyes valóság az Isten. Az emberi személy értelmes természetű egyedi szubsztancia. Az egy Isten azonban nem három egyedi valóságnak valamilyen közvetítés révén létrejövő, utólagos egysége, hanem az egységnek a végtelen totalitást, a végtelen individualitást és a végtelen kapcsolatot egyaránt magába foglaló örök létteljessége.

A személy fogalom differenciálásában, vagyis hogy az emberre és az Istenre alkalmazva ne tévesszük szem elől a hallatlan különbséget, segítségünkre lehet korunk perszonalista filozófiája is. Eszerint az emberi személy nem csupán és nem elsősorban értelmes és szabad akarattal rendelkező egyed (individuum), hanem személynek lenni annyit tesz, mint kapcsolatban lenni. A személyesség nem olyan, mint a vér, ami bennünk kering, hanem mint a levegő, amit belélegzünk. A kapcsolat minőségében és intenzitásában pedig megjelenhetnek azok a fokozati és lényegi különbségek, amelyek az ember és az Isten létlehetőségeire jellemzők.

Ugyanezt a gondolatot pontosítja egy másik megfontolás, mely szerint nem a szeretet van a személyben, hanem a személy a szeretetben. A személy lehetőségei így csakis a szeretetben bontakozhatnak ki. Személy nem lehet senki sem egyedül. Az emberi személy keletkezésében, kibontakozásában és beteljesedésében is más személyekre van utalva. Isten személyessége is a szeretetkapcsolatok felülmúlhatatlan minősége és intenzitása. Az Ajándékozó, a Megajándékozott és az Ajándék, a Szerető, a Szeretett és a Szeretet, az Atya a Fiú és a Szentlélek minden képzeletünket felülmúló egységének örök élete, áramlása, erőtere.

A személyesség titka után fordítsuk figyelmünket az isteni személyek misztériuma felé. Egyörökkévalóságú létük miatt lehetséges, üdvtörténeti helyzetünk révén pedig tanácsos először a Szentlélekre figyelnünk. Ő fohászkodik bennünk kimondhatatlan sóhajtásokkal, általa járulhatunk a Fiúban az Atyához.

Saint-Exupéry írja, hogy a szeretet nemcsak azt jelenti, hogy egymás szemébe nézünk, hanem azt is, hogy ketten nézünk egy irányba. A szerzetesi közöségben megélt barátság tapasztalatából kiinduló Szentviktori Richárd is erről beszél, amikor az Atya és a Fiú Lélekhez fűződő viszonyát úgy jellemzi, hogy ő az együtt szeretett, a ’condilectus’. Jobban megérjük így azt is, hogy az Atya és a Fiú egymás iránti szeretete a Szentlelken keresztül miért nyílik meg a teremtés felé. Ezért és így lebeg a Lélek az Atya és a Fiú szeretete közötti szédítő mélység fölött. Ezért és így lett Ő a teremtő fejlődés Szentlelke, a Jézusra leszálló és rajta maradó Lélek, aki képes a számunkra legnagyobb különbséget, a halott embert és az élő Istent is egységben tartani, így Jézust feltámasztani, általa pedig mindnyájunknak megnyitni az örök élet ajtaját.

A Szentlélek által Jézusban a megtestesült Fiút ismerhetjük fel. Vele kapcsolatban most két dologra csodálkozzunk rá. Az egyik az emberré lett Istengyermek alázata és méltósága. Saját gyermekségének élményére alapozva is tanít ezért a Mester: „Aki nem úgy fogadja a Mennyek Országát, mint egy kisgyermekek, az nem mehet be oda”. Ugyanakkor Jézus nemcsak a gyermekség ideálját éli elénk, hanem a felnőtt fiú, az érett férfi példáját is. Mélységes igazságot mond ki a kereszten a zsoltárt idéző utolsó szava: „Beteljesedett!” Az evangéliumok nyomán joggal gondolhatjuk, hogy a mennyei Atya emberi szavainkat felülmúló intimitással és erővel erre így válaszolt: Fiam, büszke vagyok rád. Elvégezted, amit rád bíztam. S mivel a kevésben hű voltál, emberséged szerint is neked adok mindent. Ülj az én jobbomra, jöjj Atyád végtelen örömébe.

A Fiú végül az Atyaistenhez vezet bennünket, aki tökéletes és irgalmas. Tökéletes, de nem úgy, mint földi nagyságok és hírességek, akik szülőként sokszor tekintélyükkel és csak magukra figyelő önteltségükkel agyonnyomják fiaikat és lányaikat. A mennyei Atya tökéletessége egy az irgalmával. Soha nem vár tőlünk többet, mint amire vele és általa képesek lehetünk.

Emberi tapasztalatainkból kiindulva, antropomorf módon gondolkodunk. Fogalmainkat újra meg újra meg kell tisztítani, hogy egyre közelebb kerülhessenek Istenhez.

Segítsen mindnyájunkat a pártfogó és sugalmazó Lélek, hogy a kinyilatkoztatásra és ennek teljességére Jézus Krisztusra figyelhessünk. Rá hallgassunk, őt kövessük, és kreatív hűséggel őt utánozzuk. Hogy emberi tapasztalataink és fogalmaink egymáshoz közelítő fókuszainak elliptikus feszültségében egyre mélyebben megértsük és egyre intenzívebben megéljük, hogy életünk forrása, alakítója és beteljesedése a Legszentebb Háromság élete, öröme és boldogsága.