Látta és hitt: Janka Ferenc atya elmélkedése Húsvétvasárnapra

János evangélista üres sírról szóló rövid beszámolójában szinte tapintható a meglepetés döbbenete, a sietség és a kapkodás. A szöveget olvasva és azon elmélkedve, csak lassan világosodnak meg az összefüggések, az események jelentése és jelentősége. A tanítványokhoz hasonlóan bennünk is csak lassan dereng a megértés és a hit hajnali fénye.

A hét első napján, amikor még sötét volt Mária Magdolna híradásának hatására Péter és a tanítvány, akit Jézus szeretett, az Úr sírjához siettek. A gyorsabban futó János, aki először ért a sírhoz, bepillantott, látta az ottmaradt lepleket, de nem ment be. Péter odaérve benézett, látta a gyolcsokat és csodálkozott. Végül a korábban odaérkező tanítvány is bement a sírba, látta mindezt és hitt.

Az üres sírral szembesülő két tanítvány tapasztalatának három mozzanatát, a nézés, a látás és a megértés három fázisát, az evangélista három különböző görög szóval fejezi ki. Mindhárom alapjelentése ’nézni’ és ’látni’, de jelentésárnyalataik sajátos mélységeket hordoznak. A három ige a βλέπω  (blepó), a θεωρέω (theóreó) és a ὁράω (horáó).

János a pirkadat előtti szürkületben a sötét sírba ’bepillantva’ (βλέπει) csak a lepedőkre lesz figyelmes. Mikor Péter odaér, csak az összehajtott gyolcsokat és a külön fekvő arckendőt látja (θεωρεῖ). A theoreó szóból származó magyar teória, elmélet szó, jól érzékelteti azt a töprengést, csodálkozást, magyarázatkeresést, ami itt Pétert magával ragadta. A sírba belépő János is látta (εἶδεν) mindezt és hitt. Hitének készségét és alapját az itt megfelelő alakban használt ’horaó’ ige jelentésén túl inkább abban kell keresnünk, hogy ő az a tanítvány, akit szeretett Jézus. Akit szeretnek és aki szeret tágasabban látja a világot. A szeretet a valóság megtapasztalásának legmélyebb lehetősége. Ezért ismeri majd fel elsőként János a Tibériás tavánál megjelenő feltámadott Urat, és ezért láthatja a Jelenések könyvének patmoszi látnoka a csillagokra nézve a mennyei Jeruzsálemet.

A három görög igét - jelentésük asszociációs mezejét kitágítva - olyan látásmódokkal is szembesíthetjük, amelyek mai léthelyzetünk jellemzői, és Pilinszky János Pupilla című versében villannak föl.

A távcsőben lovasroham.

Porzók, bibék a nagyitó alatt,

De a szememben sárga arc

és zuhanás a fölpolcozott ágyon,

mivel embernek lenni annyi, mint

poklokra csavart pupillával nézni.

A tábornok távcsöve, a tudós mikroszkópjának nagyítója kerül itt ellentétbe az emberi szemlencsével. A hatalom és a tudomány két praktikus látásmódjának közös jellemzője, hogy maga módján közömbös a szemlélt valósággal. A hadvezér túl messze van a katonák élet-halál küzdelmétől, a tudós túl közel van a vegetatív szaporodás szerveihez. Parancsaik és felismeréseik következményeit nem érzékelik közvetlenül, így azt gondolhatják, hogy ezektől eltekinthetnek.

Történelmünk véres háborúi, tudományos-technikai civilizációnk immár létünket fenyegető mellékhatásai azonban az emberlét új definícióját teszik szükségessé. Az ember hagyományos filozófiai meghatározása, mely szerint „animal rationale” „értelmes érzékelő lény” kiegészítésre szorul. Együttérző erkölcsi felelősség nélkül, a másik ember szenvedésére fókuszáló személyes szeretet híján az ’értelmes élőlény’ ön- és közveszélyes eszes állattá silányodhat, aki ráadásul annál veszélyesebb, minél értelmesebb. Ezért kell pupilláinkat újra meg újra embertársaink pokoli szenvedéseire csavarni.

A költő megvilágító erejű, sötét diagnózisát azonban a feltámadásról szóló evangélium sajátos fénnyel egészíti ki. A Krisztus passiójára csavart pupillát az üres sírra majd a feltámadottal való találkozásokra fókuszálja. A feltámadás hite nem szünteti meg a szenvedések fájdalmait, de a szeretet által formált hit biztos reménye azt sugallja, hogy nem a fájdalmaké és a halálé az utolsó szó.

A hatalom és a tudomány perspektíváinak mindnyájunk érdekében ki kell egészülnie a személyes együttérzés által vezérelt pupillák látásmódjával. Az ürest sírt megpillantó tekintet, a látottakat fontolóra vevő csodálkozás, a szeretet által látó hit ugyan még nem a színről színre való látás minden könnyet letörlő végső bizonyossága, de múlóban az éjszaka és a hajnal közel van már annak, aki mindezt látja és hisz.