Zárt ajtón keresztül: Janka Ferenc atya elmélkedése Húsvét 2. vasárnapjára
Húsvétvasárnap este a tanítványok együtt voltak és félelmükben zárva tartották az ajtót. Jézus megjelent nekik. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Majd rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
Jézus teremtő gesztussal az apostolokra lehel és a bűnbocsánat szolgálatával bízza meg őket. Az apostoli egyház ma is fontos feladatának és küldetésének tartja ezt a megbízatást. Azért is, mert korunk emberének a bűnnel kapcsolatban két súlyosan téves vélekedése is van. Az első az, hogy nincs bűn. Vagy legalábbis nekem nincs bűnöm. A második pedig az, ha mégis megtapasztalom a bűnt, akkor nincs bocsánat.
Az első tévedést költői tömörséggel József Attila fogalmazza meg az Én nem tudtam című versében.
„Én úgy hallgattam mindig, mint
mesét
a bűnről szóló tanitást. Utána
nevettem is - mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!”
A bűnről szóló „mese” minden bizonnyal Ádám és Éva bibliai elbeszélésére utal, akik az emberiség állapotát meghatározó ősbűnt elkövették. „Tudni akarták a jót és a rosszat”. A tudni jelentésű héber jada szó azonban azt is jelenti, hogy meghatározni. A bűnben az ember akarja megszabni, hogy mi a jó és mi a rossz. Az öntörvényű ember Isten helyét foglalja el, Istent játszik. Próbálkozása azonban fájdalmas kudarccal végződik. Kiderül, hogy meztelen, vagyis kiszolgáltatott és magányos. Önistenítése folytán megtörik a harmónia Isten és ember, férfi és nő, valamint az ember és a teremtett világ között. A bűn természetét feltáró szentírási igazság nem valami tőlünk távoli és idegen szabály. Példázza ezt Nietzsche bölcselete, amely szakítani akart a gyengék és gyávák hunyorgó csordaerkölcsével. Filozófiája Isten halálát hirdeti. Szerinte ez teszi lehetővé és szükségessé a magának törvényt hozó „Übermensch”, az „emberfölötti ember” megjelenését. A víziójához kapcsolódó, istentelen ideológiákon alapuló 20. századi rendszerek azonban nem az emberek boldogságát valósították meg, hanem több mint száz millió ember halálát és tömegek mérhetetlen szenvedéseit. A bűnről szóló tanítás tehát történelmi léptékben sem mese, nevetséges, ostoba beszéd. A magukat bátraknak álcázó gátlástalanok bűnei nyomán mindig vér és könnyek fakadnak.
A történelmi múlt szörnyűségeinél azonban sokkal közelebbről érint bennünket a bűn személyünket sértő valósága vagy a saját bűnösségünk megtapasztalása. Amikor valaki nekünk árt, vagy ha saját tetteink súlyos következményeivel szembesülünk, akkor a bűnnel kapcsolatos másik téves vélemény kísért meg bennünket, az, hogy nincs bocsánat. Legalábbis arra, amit ő velem szemben megtett, arra nincs. Vagy a magában csalódott ember még mélyebb kétségbeesése, mely szerint rajtam már senki sem segíthet. József Attila a Tudod hogy nincs bocsánat című költeménye ebbe a drámába ad bepillantást.
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
Nietzsche és Freud ateizmusa még úgy vélte, hogy csak az Istentől megszabaduló ember lehet boldog igazán. József Attila sorai keserű bánattal leleplezik le ennek az illúziónak a kórképét:
„Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalízisben.”
A bocsánat híján kialakult kétségbeejtő helyzet mélypontja a költő megfogalmazásában ez:
„s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.”
Pedig az ember legmélyebb és legfontosabb vágya az, hogy valaki kimondja rá, hogy jó, hogy vagy, szerethető és szeretni képes ember vagy. A Biblia első oldalán, a Teremtés könyvében éppen ez a kijelentés ismétlődik refrénszerűen: „és Isten látta, hogy jó”. Az ember teremtése után pedig mintegy nyomatékosítva újra elhangzik, hogy „és Isten látta, hogy nagyon jó az, amit alkotott”.
Ezért nem véletlen, hogy amikor a feltámadt Jézus a zárt ajtón keresztül megjelenik a félelmükben bezárkózó tanítványoknak, akkor békességet hoz és az Atyától jövő küldetését rájuk bízva a Szentlelket adja meg nekik a bűnök bocsánatára.
Az Isten irgalmasságával való személyes találkozás számunkra is azzal kezdődik, hogy a „nincs bűn” és „nincs bocsánat” zárt ajtóin keresztül egyszer csak megjelenik a feltámadt Jézus és így köszönt: „Békesség neked!” Ebben én, bűnös ember is kezdem felfogni és elhinni a teremtő Atya nekem is szóló szavát: „jó, hogy vagy”. A Krisztus megbocsátó szeretetének leheletével kiárasztott Szentlélek pedig egyszerre tesz képessé arra, hogy tisztán halljam és lelkesen hirdessem a tőle jövő és feléje vonzó jó hírt: örülök, hogy vagy, akarom, hogy légy!