Innen és túl: Janka Ferenc atya elmélkedése Húsvét 3. vasárnapra

Az evangéliumok tanúságát és az egyház hitét összefoglaló Katolikus Egyház Katekizmusa szerint Jézus feltámadása egyszerre történelmi és transzcendens esemény[1]. A tanítványok tehát valamiként innen is - az evilági keretek között is - megbizonyosodtak róla, ugyanakkor a földi távlatokat végtelenül meghaladó, ezeken túli valóság kezdetét is megélték. Szemléljük most ennek az „inneni és túli” titkos realitás három mozzanatát.

-          Az elsőt, amelyben ez az esemény átalakítja a tanítványokat.

-          A másodikat, amelyben ez a valóság megszólít bennünket is.

-          Végül a harmadikat, amelyben felismerjük, hogy a feltámadás titka, Krisztus új életébe és békéjébe való átalakulásunk mértékében realizálódhat bennünk és általunk is.

A tanítványokat átformáló hallatlan újdonság fontos történeti, tapasztalati pillére az üres sír, a levetett halotti lepel és fejkendő (amelyeket sokan a máig megfejthetetlen módon keletkezett torinói lepelben és a manoppellói „nem kézzel festett” arckendőkben tisztelünk). A feltámadás történelmi evidenciája melletti döntő érv azonban nem a sír és a leplek, hanem a tanítványokban végbement, másként teljességgel megmagyarázhatatlan, lassú de radikális változás. Az evangéliumok ugyanis egyáltalán nem egy misztikus elragadtatástól lelkes, egzaltált közösségről beszélnek, akik Jézustól függetlenül is megértik az események értelmét és saját belátásaik alapján tanúkká majd vértanúkká válnak. Épp ellenkezőleg. A Mester szenvedése és kereszthalála megrendítette a tanítványokat, akik elfutottak, megtörtek, szomorúak voltak és félelmükben bezárkóztak. Nem hittek a sírtól visszatérő kenethozó asszonyoknak. Amikor Jézus húsvét estéjén megmutatta magát a Tizenegynek, "szemükre vetette hitetlenségüket és szívük keménységét". (Mk 16,14). Ezért az a hipotézis, mely szerint a föltámadás az apostolok spontán hitének vagy hiszékenységének „eredménye” lett volna, teljes képtelenség. Hitük csak a föltámadott Jézus valóságának átlényegítő evidenciájából születhetett.

A feltámadás tanítványokat átalakító másik, e világon túli, transzcendens dimenziója pedig abból fakad, hogy Jézus új élete nem egyszerű visszatérés a földi létbe, mint Lázáré, a naimi ifjúé és Jairus leányáé. Krisztus egy időn és téren túli másik létmódba megy át. Fontos ugyanakkor, hogy értünk szeretetből vállalt szenvedésének és halálának jelei, a sebek megmaradnak és Jézus ismertetőjegyeivé válnak. Ugyanakkor Krisztus új élete a hit misztériumának szívében marad és a feltámadás nem is mindenki számára lesz nyilvánvalóvá.

A tanítványokat lassan átalakító krisztusi új élet bennünket is átalakulásra hív. A feltámadási evangéliumok szívvel kapcsolatos megállapításai bensőségesen mutatják meg azt a folyamatot, amelybe mi is bekapcsolódhatunk. Jézus először szembesítette övéit „szívük keménységével”. Az emmauszi tanítványok mellé szegődő és a panaszukat készséggel meghallgató „idegen” sem véletlenül nevezi őket „balgatagnak és késedelmes szívűeknek”. Miután azonban a kenyértörésben felismerik az Urat, immár örömmel indulnak vissza Jeruzsálembe és így emlékeznek vissza a vele való találkozásra: „nemde kezdett felizzani a szívünk, amikor velünk volt az úton, és magyarázta nekünk az Írásokat”. Az évközi zsolozsma befejező imaórája kérésként fogalmazza meg a szív átalakulásnak e bensőséges vágyát:

Álmodjék rólad a szívünk,/ álmunkban is te légy velünk,/ téged dicsérjen énekünk,/midőn új napra ébredünk!// Adj nekünk üdvös életet,/ szítsd fel a szív fáradt tüzét…

A tanítványokat átalakító és bennünket is átalakulásra hívó inneni és túli, történeti és transzcendens valóság legvégső titka az, hogy bennünk és általunk is a mi hitbéli átalakulásunk mértékében realizálódik.   

Amikor Krisztus így köszönti a tanítványokat, hogy „Békesség nektek!”, akkor ezzel nemcsak nekik, hanem minden idők minden tanítványának ad egyszerre e világban ható és e világ kereteit meghaladó ajándékot és feladatot.

-          Mert Krisztus békéje nem múltbéli problémák rendezése után jön el, hanem jelenlét, ami erőt ad a múlttal való szembenézésre is.

-          Mert Jézus békéje nem valamilyen jövőben megvalósuló feltételre való várakozás, hanem a jövő kezdete.

-          Mert a Mester békéje nem rajtam kívül valósul meg, hanem olyasvalami, ami velem és bennem történik.

-          Mert a messiási béke nem hatalom, amivel a saját gyengeségemet palástolom, hanem erő, ami éppen azokon nyilvánul meg a leglátványosabban, akiknek semmi hatalmuk sincsen.

-          Mert az Úr békéje nem a „hagyjanak már végre békén” nyugalma, hanem inspiráció, kreativitás, termékenység és elevenség.

-          Mert az Isten békéje nem valaminek az elfogadása, hanem valaki befogadása.

-          Mert a mennyei béke nem beletörődés valamibe, amitől életunt vagy depresszív leszek, hanem törődés másokkal.

-          Mert az Isten országának békéje nem egyéni privilégium, vagy kevesek osztályrésze, hanem mindenki lehetősége.

-          Mert az Újszövetség békéje nem biztonság, hanem bizonyosság arról, hogy nem vagyunk egyedül és nem a vereségé az utolsó szó.

-          Mert a Lélek békéje nem valami tartalom vagy tárgy, amit birtokolhatok, hanem kapcsolat, amelyen keresztül a Szentlélek ereje elkezd működni bennünk.

-          Mert az irgalmas és emberszerető Atya békéje nem a jók és tökéletesek kiváltsága, hanem az esendők lehetősége.

-          Mert a gondviselő Isten békéje nem abból fakad, hogy a dolgok majd jóra fordulnak, hanem hogy én, hogy mi egész szívvel az egyedül Jó, az Isten felé fordulunk.[2]

A feltámadott Krisztus létének titka, ajándéka és feladata, az ő új életében való részvételünk mértékében realizálódik bennünk és általunk. A Szentlélek teszi lehetővé, hogy ebbe az életáramba egyre jobban bekapcsolódjunk és megértsük az „Írások szerinti” jövendölések és ígéretek beteljesedését.[3] Így lehetünk tanúi és felfedezői az Atyaisten minden történelmi várakozásunkat és vágyunkat nem csak beteljesítő, hanem átalakító és felülmúló, egyszerre történelmi és transzcendens, világunkon inneni és túli szeretetének.

[1] KEK 638-658

[2] Vö.: Pál Ferenc atya homíliája 2021.04.11-én. https://www.youtube.com/watch?v=zsP4Sqk2JEg

[3] KEK 652