A szent város: Jeruzsálem. Az igazság fentről és távolabbról mutatkozik meg    A szent város: Jeruzsálem. Az igazság fentről és távolabbról mutatkozik meg  

A messzire tekintő szem, ahogy Gamáliel látta a világot – P. Vértesaljai László írása

„Ekkor felállt a főtanácsban egy Gamáliel nevű farizeus, aki az egész nép előtt tiszteletben állt, s törvénytudó volt. Egy kis időre kiküldte az embereket, majd beszédet intézett a többiekhez: „Izraelita férfiak! – szólt hozzájuk. – Fontoljátok meg jól, mit akartok ezekkel az emberekkel tenni! Mert nemrégiben föllépett Teudás, sokra tartotta magát, és vagy négyszáz férfi mellé szegődött. De megölték, azokat pedig, akik hittek benne, szétszórták és megsemmisítették.Utána a népszámlálás idején a galileai Júdás állt elő, és megnyerte magának a népet. Ő is elpusztult, és akik követték, azok szétszóródtak. Ezért most azt mondom nektek, hagyjátok békén ezeket az embereket, és engedjétek őket szabadon. Ha ez az elgondolás vagy mozgalom emberektől származik, magától felbomlik” (ApCsel 5,34-38)

A messzire tekintő szem, ahogy Gamáliel látta a világot – P. Vértesaljai László írása

Becsukódtak a szinedrium ajtajának szárnyai, a főtanács tagjai magukra maradtak. Gamáliel kérte a tárgyalás megszakítását és az ő tekintélyének nem lehetett ellenállni, mert „az egész nép előtt tiszteletben állt, s törvénytudó volt” (ApCsel 5,34). Érti és érzi a népet, éjszakánként gyertyafény mellett olvassa a Törvény tekercseit, valóban törvénytudó. Neve is tiszteletet parancsol: Gam’li-Él, „akivel jót tett az Isten”. Neve őt magát jelentette, mert ennek jegyében élt: lábai előtt rendre fürge-eszű tanítványok ültek, köztük a messziről jött tarzuszi Saul is (ApCsel 22,3), hogy maguk tapasztalják, amint a Hatalmas, a Magasságbeli velük is jót tesz a Mesterükön keresztül. Pál róla mondja a jeruzsálemi templom udvarán ellene kiáltozó tömegnek: „Zsidó vagyok, a kilikiai Tarzuszban születtem, de ebben a városban nevelkedtem, s Gamáliel lábánál az atyai törvény szigorú megtartására tanítottak”. Ez a Gam’li-Él „nevelt”. Pál nem azt mondja, hogy tanított, hanem nevelt, és ő ebben növekedett. A nevelő az egész emberhez szól, nemcsak az értelemhez, ami önmagában csak a valóság egy részét fedi le. A maradékot inkább érezni lehet, megsejteni és türelemmel megvárni a megnyilatkozását.          

Amikor a börtönből kiszabadult és az újból a Templomban tanító Péter és János apostolokat elfogják és a főtanács elő vezetik, az ő érvelésük így hangzik: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek” (ApCsel 5,29). „Ennek hallatára ők haragra gerjedtek, és meg akarták őket ölni” – ekkor, ebben a pattanásig feszült légkörben emelkedik szólásra az, Akivel jót tett az Isten!

Nem förmed a társaira, nem oktatja ki őket. „Izraelita férfiak! – szólt hozzájuk – Fontoljátok meg jól, mit akartok ezekkel az emberekkel tenni!”. Arra kéri őket, hogy legyenek megfontoltak, mérlegeljék az eseményeket. Példát is ad hozzá, személyes élettapasztalatát, és azt az örökséget, amit a szelíd és mérsékelt Hillél rabbitól tanult, akinek lábainál egykoron ő maga volt tanítvány.

Ez a tudás körültekintő, széleskörű. Megáll és messze néz. A horizont, a látóhatár nem annyira a szemmel befogható tágasság, hanem azon túl van. Túl a láthatón, túl egy ember bölcsességén, oda tekint, ahova nem is lehet már szemmel ellátni. Közösségi bölcsesség ez, a szellem és a szív együttes működése, amit az idő megmért, igazolt, és jó összerázott. Ahogy Jézus mondja a Lukács evangélium rövidebb sík-hegyi beszédében: „Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor benneteket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.” (Lk 6,37-38).

Tömött és megrázott mérték! Ráncos, mint az öregek arca. Mint Kalkuttai Teréz anyáé. Ez a tömör megrázott mérték az Idő gyermeke. Hosszú idő gyermeke. Nyarak érlelik, telek tömörítik. Kicsit mindig valami hozzárakódik, kicsit valami kirostálódik belőle. De mindig ebben a passzivumban. Ahogy az érett fürt sem a szőlőmíves kezemunkája. Jézus ezt úgy mondja a magvetőről szóló példázatában: „A föld magától terem, először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban” (Mk 4,28).                      

Gam’li Él olvasata egy mélyen hívő ember olvasata, aki a felszíni események rétegei alá tekint. Ott már ő sem szakember, nem is lehet kikutatni azt a mélységet, amiről a 63. zsoltár beszél: „Mély titok az ember, örvénylő titok a szíve” (Zsolt 63,7). Az egyház ezt a zsoltárt Nagyszombaton reggel imádkozza, amikor egy alapvetően elhibázott ítélet eredménye, Isten Fia halála fölött töpreng, csendben elmélkedik és messzire tekint a hitével, ahová a szem nem lát.

Gamáliel híressé vált tanácsában az időre hivatkozik. Az idő folyamában, az emberi történelemben a legtöbb dolog a helyére kerül. A valódi igazolást nyer, a hamis – minthogy hosszabb távon mindig tarthatatlan – félreeső helyre kerül. Ám Gamáliel az emberi történelem objektiváló küldetése mellett inkább Isten művére utal. Isten az idők Ura, benne különválik a tiszta búza és a könnyű ocsú. A felhozott ismert példák igazolják, hogy hosszabb távon kitűnik az igazság. „Ezért most azt mondom nektek, hagyjátok békén ezeket az embereket, és engedjétek őket szabadon. Ha ez az elgondolás vagy mozgalom emberektől származik, magától felbomlik. De ha Istentől van, nem tudjátok szétoszlatni őket, és úgy látszana, mintha Istennel szállnátok szembe.” ((ApCsel 5,38-39). Gamáliel valójában tanítja és nevelgeti a főtanácsot. Meg is nyeri őket annak, aki velük is jót tud tenni, miközben ők jót, vagyis igazat tesznek a Templomhoz és az Úrhoz hűséges apostolokkal. A történet két szóval végződik: Elfogadták érvelését.      

Mert volt egyszer egy Gam’li Él, „akivel jót tett az Isten”.

18 április 2021, 10:38