Hat nap múlva: Janka Ferenc atya elmélkedése Nagyböjt 2. vasárnapjára

Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert Jakabot és Jánost. Az evangéliumot önálló szakaszként, az események kontextusából kiemelő és bevezető „Azon időben” formula helyett Márk és Máté evangéliumában a mélységes jelentéssel teli „Hat nap múlva” időmegjelölés szerepel. Urunk színeváltozása - Péter vallomása, a Jézus szenvedéséről szóló első beszéd, és Krisztus követése feltételeinek elhangzása után – hat nappal, vagyis a hetedik napon történik.

Az evangélium első hallgatói számára teljesen egyértelmű, hogy a hetedik nap az, „amin Isten befejezte művét, amit alkotott. Megpihent munkája után, amit végzett. Megáldotta és megszentelte a hetedik napot, mert azon megpihent egész teremtő munkája után” (Vö.: Ter 2, 1-3).

A rabbinikus hagyomány felteszi a kérdést, hogy alkotott-e valamit a Teremtő a hetedik napon, amelyen megpihent? A válasz: igen. Ekkor teremtette Isten az ünnepet.

Urunk színeváltozása a megáldott és megszentelt hetedik nap, az Úr napja, az ünnep összefüggésben különös fénnyel ragyog.

A hetedik nap összefoglalása és öröme mindannak, amiről a Teremtő látta, hogy jó. Jó a világ. Jó a világosság, jó az égbolt, a szárazföld és a tenger, jók a magot termő növények és a gyümölcsöket érlelő fák, jók az égitestek, az ünnepeket, hétköznapokat és éveket meghatározó nap és hold. Jók a tenger élőlényei és az ég madarai, jók a házi állatok és a mezei vadak. Jó az ember, akit a maga képére és hasonlatosságára, férfinak és nőnek teremtett. Akinek gondjára bízta mindezeket, hogy felelősen uralkodva művelje és őrizze a kertet.

Mindaz, amit Isten alkotott nagyon jó. Életünk színes pillanataiban az ünnepeken ezt a jóságot ízleljük meg. Minden ünnep „Aranykori töredék”, mint Pilinszky azonos című verse, amiben mondhatón túlra nyúlva megállapítja, hogy „Kimondhatatlan jól van, ami van”.

De nem hibázzuk-e el oly gyakran a lényeget? A magunk és mások hibájából nem foglalták-e el a hétköznapok a szívünkben az ünnepek számára fenntartott helyet?

Egy férfi életét bemutató rajzfilm különös evidenciával mutatott rá erre. A fekete-fehér animációban mindössze két rövid jelentsor volt színes: amikor a főszereplő szerelmes lett és amikor gyermeke született.

Tarkovszkij Rubljov című filmje hasonló eszközzel él. Az ortodox egyházban szentként tisztelt ikonfestő életét, korának sötét történelmi viharait és a szerzetes belső vívódásait bemutató film nyomasztóan komor, fekete-fehér. Mindössze két rövid részletben vált színesre. Az első, amikor egy jelentben az égő tűzre fókuszál. A második, amikor a film végén az irgalmas és emberszerető Isten világából bennünket néző, szelíd arcú ikonok ünneplő színekben ragyogó világát tárja elénk. Hiszen az ikon „színekben való Istenlátás” (Trubeckoj).

A film teljes címe Andrej Rubljov. Az ikonfestőt keresztneve nélkül is mindenki ismerné. Talán nem túlzás arra gondolni, hogy a rendező, Andrej Tarkovszkij a saját keresztnevével megegyező név szinte észrevétlenül diszkrét hangsúlyozásával a filmben általában művészet hivatásáról és a saját ars poétikájáról is vall. Mert „a művészet feladata nem az, hogy a láthatót ábrázolja, hanem hogy láthatóvá tegyen” vallja a festő Paul Klee is. Minden valódi művészet, filozófia és teológia feladata, hogy arra irányítsa az ember figyelmét, „ami igazán lényeges, mert az a szemnek láthatatlan”. (Saint-Exupéry).

Mindaz, amit Isten alkotott nagyon jó. Életünk ünnepi pillanataiban ezt éljük át.

„Rettentő jó nekünk itt lenni!” foglalhatnánk össze Péter vallomását, amit az apostol szinte magánkívüli boldogságában és megrendültségében elmondott. Nem véletlen, hogy Rudolf Otto a vallásos élményt „mysterium tremdendum et fascinosum”-ként, vagyis megrendítő és lenyűgöző élményként írja le, amiben egyszerre vagy jelen a hátborzongató félelem és a szívet megremegtető csodálat. Az imént már idézett Pilinszky vers is erről a belső látásról szól.

Mi készül itt e tenger ragyogásból?

Ha lehunyom is süti szemem;

mi kívül izzott, belül a pupillán

itt izzít csak igazán idebenn!

A színeváltozás ünnepe azonban még csak előünnep. A világ világossága még csak néhány pillanatra ragyog fel hasonlíthatatlan fényességgel. A tanítványok még nem érzik énes önmaguk elvesztésének fájdalmát és evangéliumi megtalálásának örömét. Még nem sejtik az Atya szeretetének mélységét, amellyel értünk emberekért és a világ életéért odaajándékozza szeretett Fiát. Még nem az övék az elhaló búzaszem termékenysége, a halált elnyelő élet, a feltámadás és a beteljesedés misztériuma.

A nagyböjt liturgikus ideje, de életünk egésze is készület. Még messze a nagy Húsvét, a nyolcadik nap, amire Lukács utal. Még úton vagyunk az ünnepek ünnepe és az ünnepélyek ünnepélye felé. Életünk ünnepi színeváltozásaiban, megrázó és elragadó istenközelségeiben arra kapunk erőt és küldetést, amit a bizánci liturgia a színeváltozási látomás titkát megfogalmazó ünnepi kontákban így foglal össze:

„A hegyen átváltoztál Krisztus Istenünk, és amennyire tanítványaid képesek voltak, meglátták a te dicsőségedet, hogy mikor majd megfeszíttetésedet látják, értsék meg hogy önként szenvedsz, és hirdessék a világnak, hogy te valóban az Atya kisugárzása vagy.”