Bátran nézzünk a szívünk mélyére! Beszélgetés Felföldi László új pécsi püspökkel

Gedő Ágnes interjúja

Január 6-án, Vízkereszt ünnepén szentelték föl és iktatták be a Pécsi Székesegyházban az új megyéspüspököt. A felemelő szertartáson a teljes magyar püspöki kar, az egyházmegye papsága koncelebrált. Képviseltették magukat a társegyházak, az állami és a civil élet kiválóságai. A járványügyi rendelkezések miatt a hívek sajnos nem vehettek részt a szentmisén, a médián keresztül követték az ünnepi pillanatokat.

Megható és lélekemelő áhítat jellemezte a szertartást, amelyen a püspökök maguk közé fogadták Felföldi Lászlót. Szép volt látni a szeretetközösség megnyilvánulását, Ön hogyan élte meg személyesen ezt a rendkívüli eseményt?

Természetes, hogy mindenkinek különleges egy ilyen nap. Az egyház életében a papszentelés, diakónusszentelés, püspökszentelés az Isten valóságának a megjelenése; hogy Krisztus egyháza vagyunk, és Krisztus gondoskodik az ő népéről. Az isteni jóság, szeretet jelenik meg a szentelendőkön keresztül az egyház sorsában. Az is természetes, hogy mindenki máshogy éli meg egy ilyen gyönyörű ünnepet. Valószínűleg az enyém mindenkiétől különbözött. Nekem nagyon megható volt, nagyon magával ragadott. Örülök, hogy teljesen bele tudtam feledkezni érzésekben, jelenlétben. Éreztem azt a szeretetet, amivel a püspök kollégák körülvettek, befogadtak, ahogy köszöntek, gratuláltak, ahogy jelen voltak mellettem. Nekem is nagyon nehéz volt, hogy a hívek nem lehettek jelen. Tudtam, hogy ott vannak a képernyők, az internet előtt. Utólag már láttam a számokon keresztül, hogy milyen hihetetlen sokan bekapcsolódtak az ünnepbe, de ezt most másként nem lehetett megoldani a járvány miatt. Nagyon bízom benne, hogy én mielőbb személyesen tudok találkozni a hívekkel a Pécsi Egyházmegyében, mindenkinek a saját egyházkerületében.

Nagyon szép volt a kovász hasonlata szentelési köszöntőbeszédében; maga a gesztus, hogy elhozott egy darab kovászt a Debrecen-nyíregyházi egyházmegyéből, korábbi szolgálati helyéről, és azt összekeverték a pécsi kovásszal. Ebből sült ki az a kenyér, melyet a szeretet lelki táplálékaként kíván letenni mindenki asztalára. Hogy fog sikerülni az újjászületés egyik egyházmegyéből a másikba?

A kovász gondolata csodálatos módon megszületett a szívemben, nagyon hálás vagyok érte. Aztán kétségbeesve kerestem, hogy kinél van még otthon kovász, de könnyen találtam, a segítségemre siettek. Így hoztam a kovászt Pécsre. Jézus nem véletlen, hogy a legegyszerűbbet, a legtermészetesebbet, a legünnepibbet és a legfontosabbat választotta: a kenyeret, és azt adta. Azt mondta, én vagyok az élet kenyere és ezt adta, hogy ne éhezzen az ember. A lelki éhség, a szeretetéhség a legsúlyosabb. Csak ennyit szeretnék, hogy a paptestvérekkel, a munkatársakkal ez meglássuk, ezt fölfedezzük, és ezt adjuk. Ne akarjunk csodát, rendkívüli dolgokat, csak egyszerűen a hétköznapi éltető szeretet lelki kenyerével, a jóság, az emberi méltóság kenyerével táplálni, erősíteni, gazdagítani egymást. Úgy adni ezt a kovászt, ezt a kenyeret a másik szívébe, hogy felgyulladjon benne a vágy: én ezt azért kaptam, hogy éljek vele, és továbbadjam én is.

Ez a járvány mintegy lakmuszpapírként megmutatta, milyen sebezhetőek, kiszolgáltatottak vagyunk adott esetben a természetnek, a gazdaságnak, emberi kapcsolatainkban mennyire megszenvedjük a szeretet hiányát. Talán az oltóanyag megjelenésével lezárhatjuk ezt a fájdalmas fejezetet, és az egyház megragadhatja az alkalmat arra, hogy újraindítsa a közösségépítést. Az egyéni hívektől, a családtól, a kisebb-nagyobb közösségekig megújuljon, erőre kapjon az egyház. Hogyan látja ezt püspök atya?

Én is nagyon fájdalmasan tekintek a járványra, nekem is nagyon közeli ismerőseim szenvedték meg, vagy veszítették el életüket. Az egész mögött azonban látok egy másik, láthatatlan járványt, vírust, ami itt volt és itt van – és ez egy óriási figyelmeztetés -, ami a szeretetet öli ki a szívből. Onnantól az is halált hordoz, az is szenvedést hordoz. Az is eltávolodást okoz az emberi kapcsolatokban. Ennek a védőoltása csak a meggyógyult szív, amelyik az isteni és az emberi szeretetben gyógyult meg. Ennek a védőoltása a szép Istenkapcsolat, az önmagunkkal és a másik emberrel megélt szép kapcsolat, hogy így gyógyuljon az élet. Hiszen újra és újra sebezhető ez az élet, minden család, minden kapcsolat sebezhető. De ha ott van a szeretete védelme, akkor le tudjuk győzni ezeket a vírusokat. Ez is most egy óriási feladat. Hiszem, hogy most ezt a vírus sok-sok család, ember életében rávilágít egy másik nagy veszélyre, bajra, amivel szintén szembe kell néznünk, meg kell mérkőznünk.

Ferenc pápa meghirdette Szent József, a názáreti Szent Család példájára az Amoris laetitia – kezdetű apostoli buzdítás tanítása nyomán a család szentévét, mely március 19-től 15 hónapon át tart majd. Nagy szükség van a család megerősítésére, a társadalmon és az egyházon belül egyaránt; újra fölfedezni, megadni az apaság, az anyaság szerepének értékét. A magyar társadalom ebben a tekintetben hol helyezkedik el?

Pontos rálátásom nincs a világ családhelyzetére. Azt azonban látom, hogy más országokhoz hasonlóan Magyarországon is meggyöngült a család valósága, életereje. Az emberiség történelmében most először kérdőjeleződött meg a család – és ez nagyon veszélyes. A család, a házasság, az otthonteremtés nem egy lehetősége az embernek, az emberré válásnak, hanem az egyetlen út. Ezt kell újra és újra megtalálni, visszatalálni ehhez. Ezért nagyon örülök, hogy Ferenc pápa is erre tette a hangsúly, és én is szeretnék mindent megtenni a Pécsi Egyházmegyében a családokért. Látom, tapasztalom, hogy még az erősnek látszó családok is milyen veszélyben vannak, milyen könnyen sérülnek, elveszítik a stabilitásukat. Tehát nemcsak a gyógyítandó felet kell nézni, hanem a jó családokra is oda kell figyelni, hogy meg tudják egymást, magukat őrizni ebben a szeretetben, ebben a biztonságban. Szent József példája, kiemelése ebben rendkívül fontos. Hiszek abban, hogy nagyobb súly, nagyobb felelősség van a férfiakon, mint amit most a társadalom, a környezet, a világ nekik szán, gondol róluk, vagy amit a férfiak magukról gondolnak. Akár a család életének vezetésben, akár a gyermeknevelésben. A gyermekek egészséges szellemi, lelki fejlődésében sokkal nagyobb a feladatuk, szerepük, mint ahogy azt néha gondoljuk, és ezt most tudatosítani kell. Vissza kell adni nekik ezt a szerepet, segíteni az édesapákat, férjeket, hogy megtalálják a helyüket. Egy stabilan élő férj, édesapa mellett a gyerekek, a feleség biztonságban érzik magukat, az életnek, a szeretetnek a biztonságában. Ennél többet nem lehet és nem is kell adni, ebben minden benne van.

Mit kíván a most kezdődő évre a Pécsi Egyházmegye híveinek és a Vatikáni Rádió hallgatóinak?

Azt kívánom, hogy bátran nézzünk a szívünk legmélyére! Ott lent, mindnyájunk szíve mélyén találjuk az Isten által adott ajándékot, amellyel küldött bennünket ebbe a világba. Mindenki elmondhatja magáról bátran, hogy Isten rajtam keresztül olyan szeretetet, olyan jóságot akar adni ennek a világnak, amit senki más nem tud átadni és elmondani. Ha ezt megértjük, felszínre hozzuk, hogy az én életem küldetése Istentől ennek a megélése, akkor a magunk életét is szebbé, boldogabbá tudjuk tenni – és nem utolsósorban a környezetünk, a ránk bízottak, a feladatainkban érintett emberek életét is. Hiszem, hogy akkor szívről szívre, emberről emberre egy mosolygósabb, boldogabb, életigenlőbb keresztény közösség, keresztény családok, egyház alakul, fejlődik és születik újjá. Isten áldásának örömét és békéjét kívánom a Vatikáni Rádió munkatársainak és hallgatóinak!