Interjú Janka Ferenc atyával, a Vatikáni Rádió új prédikátorával

P. Vértesaljai László SJ - Vatikán

Kedves Ferenc atya! Olyan szószéket kaptál, amelyről a hangodat és így Rajtad keresztül az Úr Hangját a világ valamennyi földrészén élő magyar ember, főként katolikus hívő meghallhatja és meghallgathatja. Nyáron a „vírusapályban” Szent Benedek júliusi ünnepi szentmiséjén egymás mellett ültünk a gyönyörű tihanyi apátsági templomban és valójában akkor bukkant fel bennem először az ötlet, hogy Martos Balázs atya után rád bízzuk ezt a rádiós igeszolgálatot. Döntéssé akkor lett az ötlet, amikor egyik munkatársam ugyancsak a Nevedet ajánlotta. Köszönöm és köszönjük, hogy elfogadtad a felkérésünket. Engedd meg, hogy ennek kapcsán pár dolgot, személyesen is megkérdezzek Tőled. Az első a dolgok közepébe csap és az igehirdetőtől kérdem: Van-e ereje még a „szónak” ma, szemben a „képpel”? Másképpen fogalmazva: átviszi-e a „povera voce”, a szegényes emberi szó azt a hatalmat, erőt, ami a Logosznak, Isten Szavának a sajátja?

A választ kicsit messzebbről kezdeném. Karl Rahnernek van egy elgondolása, miszerint a tapasztalás és a fogalomalkotás dinamikus feszültségi viszonyban áll egymással. Egyrészt tapasztaljuk azt, hogy nem tudjuk úgy elmondani, nem tudjuk tökéletesen szavakba önteni azt, amit átéreztem és megéltem. Petőfi Sándor István öcsémhez című versében írja „édes jó anyjukról”: „Hogy ki ő nekünk, azt el nem mondhatom, mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom. De megmutatná a nagy veszteség, ha elszólítaná őt tőlünk az ég”. Másrészről viszont tapasztaljuk azt, hogy használunk régóta ismert fogalmakat, de csak fokozatosan telnek meg ezek a fogalmak tapasztalattal és élettel. Szintén a Mamával kapcsolatos vers, József Attiláé: „Nem nyafognék, de most már késő, most látom, milyen óriás ő, szürke haja lebben az égben, kékítőt old az ég vízében”. Ez a sajátos feszültségi viszony az, amiben élünk, a hétköznapokban és az igehirdetésben is. Ugyanakkor azt gondolom, hogy mégiscsak van remény.    

Simone Weil, akit Pilinszky többször is idéz, mondja a következőt, hogy „a megélt igazságot a dadogás is képes közvetíteni”. Az ember ugyanis megérzi azt, hogy „milyen mélységből jön az a szó, amit a másik kimond”. Nem véletlen volt ez a jelmondata Newman bíborosnak: „Cor ad cor loquitur”, A szív a szívhez szól. A szív szólítja meg a másik szívet és a zsoltáros is ugyanezt fogalmazza meg: „A mélység a mélységnek kiált, erre tanítja éj az éjszakát”. Mit mondunk? Legfontosabb az, hogy kimondjuk, amit az Isten mond ránk: „Jó, hogy vagy, szeretlek téged”. Én bízom abban, hogy van ereje a szónak! Van ereje, ha valaki hittel és szeretettel mondja, és van ereje, ha valaki hittel és szeretettel hallgatja. Erre emlékeztet bennünket a bizánci liturgia fohásza, a diakónusnak mondott áldásban: „Isten az ő dicsőséges N. evangélistájának könyörgései által adjon neked örömhirdetőnek nagy erejű szót, az ő kedves Fia, Krisztus Jézus evangéliumának hirdetésére!”.

Mi tehát összegzésképpen a mi sajátos szerepünk, azzal a csekélyke fölszereltséggel, ami bizony olykor csak „ólnyi széles”, ahogy maga a költő, Pilinszky is megérezte?

A versnek a címe, amire utaltál az, hogy: „Elég”. Ebben van egy nagyon fontos versszak. „És mégis olykor belép valaki és ami van, hirtelenül kitárul. Elég egy arc látványa, egy jelenlét, s a tapéták vérezni kezdenek”. Mi lehet elég? Egy személyes találkozás egy emberrel. Elég egy arc látványa egy jelenlét. Mi lehet elég: A személyes találkozás az Istennel. Akiről Pilinszky egy másik helyen azt mondja: „Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét”. Ez lehet csak elég ahhoz, hogy „elfogadjuk az elfogadhatatlant”, hogy rábízzuk magunkat szeretetben az Istenre. 

Ha már ezt a képet használjuk a teremtés ólnyi szélességéről, nekünk a Bibliával szólva „két kenyerünk és öt halunk” van, de az Úr kezében vagyunk és ő hasznosítja ezt a „csekélyke fölszereltséget”, a talentumainkat. Nekünk kötelességünk is, hogy ismerjük őket, már csak azért is, hogy kamatostul visszaadjuk. Ferenc atya, azt kérdezem Tőled: Milyen készséget bízott rád az Úr, hogy azzal az ő Országát építsed. Kezdjük a gyermekkor csermelyeinél…

Mielőtt magamról beszélnék, hadd fejezem ki viszonozhatatlan nagy hálámat a szüleim iránt, a családom iránt, akiknek a szeretetéből megszülethettem. József Attila csodálatosan fogalmazza meg az emberi létnek egy kulcs-igazságát: Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni. Ez az emberi szeretetre és a Teremtő szeretetére adott válaszunknak is az alapelve. A háláról beszéltem, ennek kapcsán egy másik Pilinszky vers jut eszembe. Az „Ember itt” című versében mondja: „Az ember itt, kevés a szeretetre, elég ha hálás legbelül, ezért azért, egyszóval mindenért”. Első hallásra talán sértő: Mi az, hogy „kevesek vagyunk a szeretetre?”, de a költő tudja, hogy a szeretet az Isten. És hogyha az Isten a szeretet, akkor mi tudjuk, hogy mi ehhez igazán soha nem tudunk felnőni, mert ez kegyelem, amiben részesülhetünk. Valójában a hála teszi lehetővé, hogy ezt az isteni szeretetet elfogadjuk, ebben növekedjünk és ezt próbáljuk továbbadni.

Amiért hálás vagyok, az a családomnak a hite. Ugyanakkor ez egy sajátos korszakban bontakozott ki, hogy ha az iskolámra gondolok. Egy feszültséget éltem át gyerekkoromban: a korszak hitetlensége és családom, szüleim hite között. Talán ezért is lettem filozófiával foglalkozó, a bölcsességet kedvelő és kereső ember, mert érdekelt, hogy kinek is volt igaza. A korszak ateista doktrínájának, a tankönyvekből áradó hazugságoknak, vagy pedig a szüleim által tanított és megélt igazságnak. Ugyanakkor nagyon hálás vagyok a makói évekért, ahol gyerekkoromat töltöttem. Nagyon hálás vagyok a Bartók Béla Ének-Zenei tagozatos Általános Iskola tanárainak, különösen a zenei műveltségem megalapozásáért és a művészeti érdeklődés kibontakoztatásáért, főként Gilinger Katalin tanárnőnek, aki a rajzszakkörben máig felejthetetlen szeretettel foglalkozott velünk, innét indul talán az ikonfestés iránti érdeklődésem is, az ikonok szeretete. Borsos Miklós fogalmaz meg egy nagyon értékes dolgot a művészettel kapcsolatban: „A művészet nem igényeket elégít ki, hanem igényeket ébreszt”. Azt gondolom, hogy érvényes ez a profán és a szakrális művészetre is.

Az általános iskolás tanulmányok után, gondolom életed egyik nagy szakasza a pannonhalmi négy esztendő a bencés atyáknál, ahol érettségire értél. Milyen volt számodra annak az ezeréves monostornak az iskola? 

Éppen az előző korszakkal szemben, ahol a hit és a hitnélküliség-hitetlenség feszültségét éltem meg a környezetemben, Pannonhalma számomra a hit és a tudás szintézise volt. Óriási dolog volt megtapasztalni, hogy a bencés atyák, akik tanítottak minket, milyen műveltek voltak a világi tárgyaikban és ugyanakkor pedig Szent Benedek atyánk tanítása szerint éltek. Ezért Szent Benedek atyánk tanítása vagy az ő regulája, számunkra nem egy elvont ismeret vagy egy könyv volt, hanem az Isten szolgálatának az iskolája közelségében megélt élet. Nem véletlenül mondta Benedek pápa Párizsban, hogy mi a bencés karizmának, hivatásnak a lényege: „Quaerere Deum, Istent keresni”, és minden más, ennek a gyümölcse: az „Ora et labora et lege!, imádkozzál, dolgozzál és olvass!”. Vagy egy másik mondás, amire emlékszem: „Serva tu ordinem et ordo servabit te! Őrizd meg e rendet és a rendet és a rend megőriz téged”. Szívből hálás vagyok Korzenszky Richárd atyának, irodalom tanáromnak a versek iránti érdeklődés felkeltéséért, Áment Lukács atyának az ingyenes orgona oktatásért, aki négy éven keresztül tanított. Bánhegyi Miksa atyának, aki két évig ingyenesen német magánórákat adott. Ha ő nem lett volna, az egész életem másképpen alakult volna.

Végül ilyen előképzés után az Úr meghívott és lefoglalt magának. Hogyan tudatosult benned az ő szándéka?

Papcsaládban, papgyermekként testvéreimmel nyilván nagyon sokat ministráltam. Emlékszem, amikor még nagyon kicsi voltam, arra gondoltam, hogy Istenem, mikor leszek olyan nagy, hogy akkor majd rálátok már rá az oltárnak a tetejére. Amire ebből a kisgyerek perspektívából emlékszem, édesapámnak az arca. Az a nagyfokú összeszedettség, amivel a liturgiát végezte és különösen, ahogy az átváltoztatás, az átlényegítés szavait mondta. Én azt gondolom, így utólag visszagondolva, hogy ez volt az első hétköznapi „misztikus” élményem, vagyis a személyes vallásosságnak a látványa az édesapámnál. Édesanyámnál emlékszem a hűséges kántorizálására. Összegezve az tűnt fel nekem, hogy mi lehet ez, ami nekik ennyire fontos. Aztán Pannonhalmán az fogalmazódott meg bennem, hogy mi lehetne ennél fontosabb, mint „főállásban” szeretni Istent és az embereket, keresni az igazságot, tanulni és tanítani Isten titkait. A tanulás, az ima és a tevékeny szeretet a hétköznapi életben, de egy pap életében sem hatnak egymás ellen, nem riválisok, hanem szinergiák, együtt ható energiák. Eszembe jut Szent Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt levele, melyben így ír: „Aki tudásában tetszeleg, az még nem értette meg, mi a helyes ismeret. De aki szereti az Istent, azt az Isten is magáénak tudja” (1Kor 8,2-3.)

Tanulmányaid hogyan folytatódnak tovább. A budapesti Hittudományi Akadémián tanultál három évet. Ott is tudtál további jó alapot vetni?

A Központi Szemináriumra nagyon szívesen emlékszem vissza, melynek a jellemzője a harmonikus és jól kialakított, élhető napirend volt. A tanulás és az imádságok, a közösségi programok és az egyéni munka, a motiváció, a felelős szabadságra nevelés. Aki szorgalmasan tanult, az elmehetett színházba és moziba, úgyhogy ezt nagyon szerettem. A Hittudományi Akadémián az oktatás a lexikális tudás megalapozása volt, kiváló nyelvi alapokat kaptunk görög és latin nyelvekből. Ami a filozófia felé vezető utamat konkretizálta, az Nyíri Tamás professzor úrnak az antropológiai előadásai voltak. Olyan kérdéseket tett föl és olyan válaszokat adott, melyek engem nagyon inspiráltak és motiváltak.      

Budapest után Rómába kerültél, mint első görögkatolikus fecske a csupa latin között a római Német-Magyar kollégiumban. Úttörő munkát kellett végezni, vagy ment minden magától…? 

Nagyon sokan kellettek ahhoz, hogy én oda kijussak és ott helyt tudjak állni. Egy afrikai mondás jut az eszembe: „Ha gyorsan akarsz menni, menj egyedül, de ha messzire akarsz jutni, menj közösségben”. Először is nagyon hálás vagyok P. Gerwin Komma rektornak, aki vette magának a bátorságot, hogy egy magyar görögkatolikus gyereket fölvegyen a kollégiumba. Nagy hálával emlékszem Keresztes Szilárd püspök úrra, aki fontosnak tartotta, hogy én ott tanulhassak. Aztán mások, Orosz Laci, a mai Atanáz püspök és te, Laci, akik ajánlottatok, segítettétek az utamat. Persze leginkább a Jóistennek vagyok hálás és azt mondhatom, hogy minél idősebb vagyok, annál inkább értékelem ezt a hallatlan lehetőséget, hogy a Jóisten és az egyházi közösség mekkora ajándék. Szeretnék ebből minél többet visszaadni!

Furcsát kérdezek. Kettő az egyben! Lehet-e így érteni a „görög” - katolikusságot, hiszen ő teli tüdővel, annak mindkét felével lélegzik és egyszerre őrzi mindazt a gazdagságot, ami a latin és a keleti egyházak sajátos öröksége?

A múltban egy kicsit olyanok voltunk, mint az elvált szülők gyermekei. Az apát az anyára, az anyát az apára emlékeztettük, a latinoknak néha túl keletiek voltunk, az ortodoxoknak meg túl nyugatiak, túl latinizáltak. József Attilával vallom: „Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz”. Szent II. János Pál a lengyel szláv pápa nagyon sokat tett, hogy Európát lelkileg megalapozza és egységesítse, hogy ne Kelet vagy Nyugat legyen, hanem Kelet és Nyugat. A katolikus kötőszó nem vagy-vagy, latinul non solum, sed etiam, nemcsak ez, hanem még az is! Nagyra értékelem a katolikus egyház jogi örökségét, szervezettségét, társadalmi tanítását, teológiai oktatásának színvonalát, és hogy a keleti örökség felfedezéséért mennyit tett. Aztán persze a saját keleti hagyományainkban szeretem az egyház liturgikus életét, misztikáját, ikonográfiai örökségét. Az identitását persze mindenki keresi, így van ez velünk, magyar görögkatolikusokkal is. Ezzel kapcsolatban szintén II. János Pál pápát idézném, aki azt mondta, hogy nagyon fontos az emlékezet megtisztítása. Trianon után száz évvel elgondolkodhatunk József Attila során, aki azt mondja: „A harcot melyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”. De magától nem oldja békévé, nekünk meg kell tenni mindent azért, hogy az emlékezés oldja békévé a harcot és rendezzük végre közös dolgainkat. 

Az előző kérdést tovább folytatva, ugyancsak azzal a számtanlogikával. Kettő az egyben! Pap vagy és házas ember, két szentség is gazdagít, a papi rend és házasság. A kölcsönhatásról szólj, kérlek!

Először is fontosnak tartom a cölibátus értékének elismerését. Nagyon sokat tanultam, nagyon sok szeretetet kaptam és kapok cölibátusukat szépen élő római katolikus szerzetesektől, nővérektől, pap barátaimtól. Meg vagyok győződve arról, hogy a két életállapot inspirálólag hathat egymásra. Ami nem szerencsés, ha akarva akaratlan egy ideális házasságot hasonlítanak egy rosszul megélt cölibátushoz, vagy egy ideális cölibátust, egy rosszul megélt házassághoz. Az ember sajnos hajlamos életének nehéz pillanataiban az összes problémájáért az életállapotát, vagy a házastársát okolni. Kicsit viccesen hadd szabadjon mondani, idézni Mézga Géza feleségét, Paulát, aki életének nehéz pillanataiban mindig ezt mondta: „Miért nem mentem inkább Hufnagel Pistihez feleségül!”.

Egy görögkatolikus pap kollégám azt mondta: Amikor jó férjnek érzem magam, akkor úgy gondolom, hogy rossz pap vagyok, amikor jó papnak érzem magam, akkor úgy gondolom, hogy rossz férj vagyok. Szerintem ez nem így van: mert embernek lenni, elsősorban minőség kérdése. Ha jó pap vagyok, akkor ez kihat a férji, apai életállapotomra. A férj és az apa élettapasztalata pedig kihat a papi szolgálatomra. Én nagyon hálás vagyok a gyógyszerész feleségemnek, Mayának, aki nem csak szakmailag állja meg a helyét, nemcsak hűséges feleség és szerető édesanya, hanem mint papné is, az egyházközség szeretve tisztelt tagja is. Hálás vagyok az immár fiatal felnőtt gyermekeimnek, Ferinek, végzett jogász fiamnak, Marikának, aki fogorvosnak tanul, és Julcsinak, aki a Corvinus Egyetem hallgatója, azért, hogy a liturgiánk fohászával szólva: együtt, „egy szájjal és egy szívvel dicsőíthetjük az Istent, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket”. Az ötödik evangélium a pap élete, tartja egy ortodox mondás. Azt gondolom, hogy ez nemcsak egy görögkatolikus papra, hanem a papnak a családjára is vonatkozik. De nemcsak egy papi család, hanem minden hívőnek, minden hívő családnak az élete is evangélium, tanúságtétel lehet.  

Kedves Ferenc atya, még sok kérdésem van, de most ennyi fért bele az első beszélgetésünkbe. Maradjunk annyiban, hogy itt most kettőspontot teszek és majd egy következő alkalommal folytatjuk. Az előtted álló útra, amivel a Jóisten megajándékozott, Isten áldását kérem, taníts és erősíts minket, főként azokat a testvéreinket, akik egyedül vannak otthon, ebben az elárvult világban és nagyon sokszor egy oda becsorgó hang erősíti őket, ebben légy a mi támaszunk!  

Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget, nagy ajándék és nagy feladat számomra. Kérem a Jóisten segítségét, hogy áldás lehessünk egymás számára.

Dicsőség Jézusnak!

Dicsőség mindörökké!