Virrasszatok! - Janka Ferenc atya elmélkedése Advent 1. vasárnapjára

Virrasszatok, legyetek éberek, álljatok készen, mert nem tudjátok, mikor jön el az idő. Jézus figyelmeztetése elsősorban a mikorra vonatkozik, de a várakozásunk jellegét és hogyanját alapvetően meghatározza az is, hogy minek az ideje közeleg, mire és hogyan kell vagy kellene várakoznunk.

Az evangélium tanításának isteni gazdagsága gyakran antinómiák feszültségében bontakozik ki. Az éberséggel kapcsolatban is Jézus egyszer azt mondja a tanítványoknak: „virrasszatok és imádkozzatok”, máskor meg azt, hogy „ne aggodalmaskodjatok, elég a napnak a maga baja”. De az Úr virrasztással kapcsolatos tanítása, az éberség értelme és fontossága is árnyaltabb képet ad, ha egymás mellé helyezzük az erre vonatkozó különböző részeket. A virrasztás szolgálhatja valamilyen fenyegető veszély elhárítását, taníthat önismeretre, de nagyszerű ígéret is fűződik hozzá.

A virrasztás közvetlen értelme valamilyen ijesztően fontos vagy veszélyes eseménnyel kapcsolatos figyelmeztetés, fenyegetés. Vigyázzatok, álljatok készen! Küszöbön az ítélet, közel a világ vége, úgy jön, mint a tolvaj. Az ilyen felhívás arra irányul, hogy a ballagó időt vegyük sokkal komolyabban!

Gyakran érezzük és tapasztaljuk azonban, hogy mi inkább a getszemáni kertben alvó tanítványokhoz hasonlítunk. Jó lenne, ha ilyenkor József Attila paradox könyörgésének sorai jutnának eszünkbe:

„Ijessz meg engem Istenem,/ szükségem van a haragodra,/

bukj fel az árból hirtelen/ ne rántson el a semmi sodra.”    (Bukj fel az árból)

Az éberségre való felhívás második tanítása első hallásra talán csalódást keltő, valójában azonban felszabadítóan reális, a szabaddá tévő igazság kimondása. A ház urának érkezését váró szolgákat óvja meg attól, hogy önmagukat vagy teljesítményüket túlértékeljék. Ez a realitásérzék figyelme, virrasztása lehet. „Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk”. Tükröt tart, hogy ne tulajdonítsunk magunknak túlzott fontosságot.

Ha mégis belefáradnánk a szolgálat terheibe vagy magányába, emlékezzünk Ady vigasztaló istenélményére:

„Mikor elhagytak,/ mikor a lelkem roskadozva vittem,/

 csöndesen és váratlanul/ átölelt az Isten”.                           (Az Úr érkezése)

Az állhatatos készenlét azonban nemcsak valamilyen fenyegető veszélyt elhárító védekezésre, vagy a folytonos, józan szerénységre intő tanítás, hanem egy hallatlanul pozitív ígéret távlatába is illeszkedik.  Boldog az a szolga, akit Ura abban a tevékenységben talál, amivel megbízta. Azt mondja majd neki: „Gyere jó és hű szolgám, mivel a kevésben hű voltál sokat bízok rád, menj be Urad örömébe”.

A végső megpihenés és ünnep felé vezető élethosszig tartó úton azonban szükségünk van szünetekre, megállásokra is. A megpihenő test Istenlátásának szusszanásnyi misztikájába invitál e néhány sor:

„Gondolatban tán nem is hittem,/ de mikor egy nagy zsákot vittem,/

 s ledobván ráültem a zsákra,/ a testem akkor is őt látta.”                (József Attila: Isten)

A zsoltáros szavaival csengenek egybe ezek a gondolatok:

„Pihentében is megad minden áldást, annak az Úr, akit szeret.”           (Zsolt 127,2)

Az adventi szent idő Jézus földi születésének megünneplésére és második eljövetelének várására készít fel. Mindkettőre érvényes a virrasztásra vonatkozó hármas tanítás.  

Először is vegyük nagyon komolyan a készületet: a karácsonyra és a földi életünk végére is. A vizsgára készülő diák, a koncertre gyakorló művész, a versenyre edző sportoló sikere mindig összefügg a felkészülés minőségével és intenzitásával. Miért lenne ez másképp a szeretet minden várakozásunkat beteljesítő csodájára való készülettel?

Másodszor az önfeledt ünneplés csak akkor lehetséges, ha a haszontalan szolgák felszabadító alázatával nem dramatizáljuk a saját szerepünket. Az eltúlzott és jobbára én-központú várakozás következménye lehet a felkészülés alatti pokoli stressz, az ünnepek alatti sivár magány, majd a túlzott várakozásokat szükségszerűen követő csalódottság, depresszió. A szélsőségek megbetegítenek. A hit Istenre hagyatkozó lebegés a feltétlen- és a követelményeket támasztó szeretet, a munka és a pihenés, az ajándékozás és a hálás elfogadás magasságai és mélységei között.

Harmadszor nem várnánk az Urat, ha már meg nem érkezett volna, nem keresnénk, ha valamiként már ránk nem talált volna. Ezért biztosak lehetünk abban is, hogy Ő a kevésben mindvégig hűséges szolgáit a maga örömének ünnepi teljességébe fogja bevezetni

A virrasztás azonban nemcsak a kintről fenyegető veszély elhárítására összpontosító készenlét, alázatra tanító önismeret és a jövendő boldog jutalom reménye. Ezeket a fénysugarakat gyűjtő lencseként összefogja és a szívünk közepének titkos és forró fókuszába gyűjti egy befelé érzékeny figyelem. Ez fedezheti fel csak igazán az itt titokban cselekvő jótevőt és barátot. Az ő szeretetének mindent felülmúló bizonyossága és egyre teljesebb megismerése teheti éberré a várakozást, felszabadítóvá az önismeretet és adhat erőt a mindvégig hűséges helytálláshoz.

Most már tudom őt mindenképpen,/minden dolgában tetten értem.

S tudom is, miért szeret engem -/ tetten értem az én szívemben.  (József Attila: Isten)