Elébe megyünk, elénk jön: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 32. vasárnapra

A Bölcsesség könyve, amelyből vasárnapi olvasmányunkat vesszük, rövid, de jól szervezett elmélkedések gyűjteménye. Az élet nagy kérdései foglalkoztatják, a szenvedés, a gyermektelenség, a korai halál, mindez az igazak és gonoszok sorsát és vélekedését egymással szembeállítva. A szerző az Istentől teremtett világ tökéletességét csodálja az ő teremtő bölcsességében, sőt, olyan művet akart létrehozni, amelyben ez a tökéletesség költői formában meg is jelenik. Elmélkedéseinek kezdetét és végét visszatérő fogalmak jelzik, ha pedig az egyes részletek terjedelmét számba vesszük, azt tapasztaljuk, hogy az összetartozó egységek az aranymetszés arányában társulnak egymáshoz.

A szerző megsejtett valamit Isten végtelen szépségéből, s ezt a maga módján a legtökéletesebb, igaz, szükségszerűen véges formában fejezte ki. Persze azt is mondhatjuk, hogy hitében a tökéletes formához menekült, amikor a valóság szenvedő, kínban vergődő oldalaival szembesült. A szenvedés és a sötétség evilág kétségtelen realitása. Abban természetesen eltérnek a vélemények, hogy mi segít mindezzel szembenézni, illetve ebben és ezen túl értelmet, igazságot, szépséget találni.

A könyv szerzője a 6. fejezetben Isten bölcsességét mint az uralkodók kívánatos tulajdonságát szemléli. A fejezet elején és végén is az uralkodókhoz, a „népek fejedelmeihez” intézett felszólítás áll. A szerző tehát nemcsak önmagában szemléli a bölcsességet, hanem a cselekvés princípiumaként, amelyet annál inkább kell keresnie és követnie valakinek, minél szélesebb körben kíván „uralkodni”, vagyis helyesen ítélni és cselekedni. Minden embernek van valamiféle hatalma, szabadsága, amellyel jót vagy rosszat tehet.

A fejezet ugyan a nagyokat és hatalmasokat szólítja meg, de a mindennapi életből vett hagyományos képeket használ: aki vágyódik a bölcsesség után, aki kora hajnalban elindul, hogy keresse, azt a bölcsesség már az ajtóban üldögélve várja. Akiben felébred a bölcsesség vágya, abban már jelen van a bölcsesség, fordíthatnánk le a képet. Szerzőnk még fokoz: a bölcsesség „maga megy, és megkeresi azokat, akik méltók rá, barátságosan megjelenik nekik az utakon, és minden szándékukban találkozik velük” (Bölcs 6,16). Ezekben a szavakban mintha a Sema Jiszráél, a Halld Izrael buzdítása is ott bujkálna, amely a törvény megfontolására hív reggel és este, otthon és útközben (MTörv 6,4-9). De Jézus is azt mondta, hogy a fáradozó szolgákat Uruk azzal jutalmazza, hogy asztalhoz ülteti, körüljár és felszolgál nekik (vö. Lk 12,37).

Ez a könyv az izraelita bölcsesség viszonylag késői alkotása, de alapkérdése továbbra is a cselekvés, a tett. Az embernek tennivalója van a földön, és tettei közben talál rá Isten bölcsességére. Tettnek érezzük az elmélkedést, a belső keresést is. Tett a döntés, hogy Isten bölcsességével összhangban akarunk cselekedni. Ennek a belső, szellemi, akaratlagos cselekvésnek azonban a mindennapokba is meg kell érkeznie, ki kell kelnie tojáshéjából, mint egy madárfiókának, pelyhes kiscsibének. Az Isten bölcsességébe gyökerezett ember „szándékában” találkozik vele. Azon a ponton, ahol az ember előre tekint és cselekvésbe fog. Isten barátságosan elébe megy a jónak a jó vágyával.

Így ismeri a könyv szerzője a bölcsességet olyannak, amilyen Isten: „ragyogó és hervadhatatlan”, mondja róla (vö. Bölcs 7,26). A valóság számtalan formájában valahogy mindig megjelenik, és részt kap Isten örök fiatalságából. A könyv majd innen halad tovább, hogy körbejárja a sürgető kérdést, mi is a bölcsesség. A keresztény hit pedig innen jut el az Atya és a Fiú kapcsolatának szemléléséhez a Szentlélekben: mert „senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni” (Mt 11,27).

Kérjük Isten Bölcsességét! Kérjünk és vigyünk olajat a lámpásunkba, amellyel a Vőlegénynek elébe mehetünk.

Évközi 32. vasárnap, A év