Tó Tó 

Ami bennünk közös: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 30. vasárnapra

Az együttérzés a közös tapasztalat emlékéből, illetve a másik helyzetének spontán átérzéséből fakad. A kulturális és vallási emlékezet számos esetben fontos erkölcsi normák közvetítője. Ahol pedig a másik fizikai létét fenyegeti veszély, ott szinte nincs is szükség további indoklásra: a cél nem lehet a másik megsemmisítése, és nem lehetséges közönyösnek maradni sem.

A Tóra, vagyis Mózes öt könyve, a Pentateuchus három jelentős törvénygyűjteményt tartalmaz: a Szövetség Törvényét, a Második Törvény gyűjteményét és a Leviták Könyvében található ún. Szentség Törvényét. A három közül a legrégebbi a Szövetség Törvénye (Kiv 21-23). Nevét onnan kapta, hogy az izraelita szövetségkötés Sinai hegyi eseményéhez kapcsolta a bibliai hagyomány. A pusztában vándorló nép odaér a Sinai hegyhez, ahol Isten felajánlja nekik a szövetséget (Kiv 19), meghallgatják a Tízparancsolatot és a Szövetség Törvényét, végül megkötik a szövetséget. Ez a törvénygyűjtemény a legrégebbi, amiről tartalma is árulkodik: olyan társadalmi viszonyokat feltételez, amelyekben átlátható közösségek, nagycsaládok élnek egymás mellett. Azok, akiknek ezek a szabályok szólnak, ismerik egymást, és pontosan tudják, mi lesz ilyen vagy olyan döntésük következménye.

Vasárnapi olvasmányunk ebből a gyűjteményből, a Szövetség Törvényéből való. A kiszolgáltatottak iránti szeretet különböző formáira int: becsületességet kér az idegenekkel, az özvegyekkel és árvákkal szemben, és megértő magatartást a szegényekkel, az egyszerű emberekkel szemben. Amiről itt olvasunk, egy olyan világ erkölcse, amelyben mindenki ismeri a szegénységet, mindenki tudja, mit jelent nélkülözni. Közös tapasztalatuk alapozza meg az egymás iránti gondoskodást.

Mi ez a közös tapasztalat? A kiszolgáltatottság egyik helyzete az „idegen”, a jövevény állapota. Az idegen kiszakadt a családi kapcsolatok védő hálójából. Kire számíthatna? „Az idegent ne használd ki és ne nyomd el, hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptomban!” – mondja a törvény. Az egyiptomi szolgaság természetesen inkább emlék, örök viszonyítási pont, a letelepedett nép tagjait mégis kell és érdemes is ajándékba kapott szabadságukra és őseik tapasztalatára emlékeztetni. Aki „sanyargatja” az özvegyeket és árvákat, azokat Isten is azzal fenyegeti meg, hogy elveszíti őket, így feleségük özveggyé, gyermekük árvává lesz. Az alapelv tehát ismét az, hogy az ember sorsa a másikéval lényegében azonos. Aki felelősen gondolkodik, nem feltételezheti, hogy lényegileg eltérő utat járhat be az élete, mint a többieké.

Ez a szolidaritás vonatkozik az egész népre, amelyet Isten büszkén a sajátjának mond. Ő gondoskodik róluk, ezért emeli ki külön, hogy nem szabad „a népemből való szegénnyel” szemben „uzsorás módjára viselkedni”. Az akkori állapotokra jellemző a befejező intés és ennek indoklása is: ha valaki zálogba veszi a másik köntösét, aki tőle kölcsönt kért, estére adja vissza neki ezt a köntöst. „Hisz ez az egyetlen takarója, amelybe beburkolja testét. Különben mivel takarózna?” Egy köntös, amely egyszerre éjszakai takaró is? Valóban szegényes állapotok…! A tehetősebb, akinek most éppen jobb dolga van, nem lehet annyira elvakult, hogy ne vegye észre a másik alapvető emberi szükségleteit.

Az együttérzés a közös tapasztalat emlékéből, illetve a másik helyzetének spontán átérzéséből fakad ezekben a szövegekben. Az ember mindkettőre képes. A kulturális és vallási emlékezet számos esetben fontos erkölcsi normák közvetítője. Ahol pedig a másik fizikai létét fenyegeti veszély, ott szinte nincs is szükség további indoklásra: a cél nem lehet a másik megsemmisítése, és nem lehetséges közönyösnek maradni sem. A törvény mindenesetre buzdít, és Isten beavatkozását is sejteti. Ezért a szegényekről és magukra hagyottakról ugyanazt olvassuk: „hozzám kiáltanak, és én meghallgatom panaszukat”. Ebben az erkölcsi és jogi rendszerben Isten a szegények, az egyszerűek pártfogójaként lép fel.

A társadalmi együttélés alapjai rendülnek meg, mondják egyre többen, ha az emberek elfelejtik alapvető egységüket, ha félreteszik a közösség értékeit, és csak a saját érdekeikkel törődnek. Isten mindenképpen több és más, mint egy nagy rendőr, akinek az lenne a dolga, hogy betartassa a szabályokat. Leginkább talán azt láthatjuk benne, aki megengedi, hogy megszerezzük és meg is értsük közös tapasztalatainkat, együttérzésünk, boldogságunk lehetőségét.

Évközi 30. vasárnap, A év

22 október 2020, 17:50