Vita Istennel: Martos Balázs elmélkedése az évközi 26. vasárnapra
Vasárnapi olvasmányunkat Ezekiel könyvének 18. fejezetéből vesszük. A fejezet témája a bűnökért való felelősség, illetve a megtérés lehetősége. Isten ígér életet az igazságosságot cselekvőknek, és ő fenyegeti halállal azokat, akik a gonoszságot választják.
Érdekes az egész fejezet. Jól ismert közmondás vezeti be: „Az atyák ették meg a savanyú szőlőt, és a fiak foga vásik el tőle?” (Ez 18,2; vö. Jer 31,29) Az Úr nemmel felel, vagyis azt állítja, hogy Ezekiel nemzedéke nem a régebbi bűnökért, hanem saját vétkeiért felel. A fogság korában vagyunk, a Kr.e. 6 század kezdetén. Mintha a fogságba hurcolt nemzedék az ellen lázadna, hogy Izrael korábbi vétkeiért büntetésül kell elviselnie egy történelmi léptékű katasztrófát. Valószínűleg ezt a kérdést, ennek a közmondásnak az abszurditását ismétli az a másik vitatkozó mondat, amelyet a fejezet végén kétszer is hallunk: „Azt mondjátok: »Nem igazságos az Úr útja.« Halljátok hát, Izrael háza: Vajon az én utam nem igazságos? Nem inkább a ti útjaitok hamisak?”
Az Úrnak erre a kérdésére nem kapunk választ. Nekünk kell rajta gondolkoznunk, illetve Ezekiel nemzedékének kellett azt a szívéhez közel engednie. Amíg ez a kérdés a mi szívünkben visszhangzik, a szövegben inkább az igazságosság ismérvei, illetve a személyes és végleges felelősség elve az, amit Isten újra meg újra elismétel. A szöveg szinte szájba rágja, mit kell tennie az igaz embernek. A fejezet első felében három nemzedék útját ismerjük meg, nagyapa, apa és fiú példáján szemlélteti a beszéd, hogy minden nemzedék számára adott a választás jó és rossz között. S bár tudjuk, hogy erről van szó, és nagy üggyel-bajjal még alkalmazni is tudnánk a három nemzedék képét a fogság előtt élőkre, a fogságba hurcoltakra és azok gyermekeire, a szöveg ismétlődése minta inkább azt célozná, hogy az igazságosság tettei, a társakért, szegényekért, kiszolgáltatottakért való felelősségvállalás lehetőségének ismétlése a cél. Isten mindig ugyanazt mondja, mindig ugyanoda akar kilyukadni. A törvény világos, még ha az ember a külső megpróbáltatások és belső bizonytalanságok közepette hajlamos is megfeledkezni róla.
Egy pillanatra érdemes elképzelnünk Ezekiel korát. Az általános fejetlenséget, amelyet egy vezetőitől megfosztott ország lakói átélhettek. Azok bizonytalanságát, akik idegen országba kerültek. Azok rettegését, akik királyok bukását és kivégzését, majd a legutolsó elhurcolását, az idegenek között viszonylagos jóltartását megtapasztalták. Mi az, ami érvényes, mi az, ami maradandó egy ilyen általános politikai és erkölcsi földindulás közepette? Az a már-már jogászi precizitás, amely Ezekiel szövegében megszólal, egyrészt visszautasít minden helytelen vádat, másrészt talán nyugalmat is ígér azzal, hogy alapvető igazságokat ismétel.
„Halljátok hát, Izrael háza…!” Az Izrael háza kifejezés elvileg a királyi házra is vonatkozhatna. Ezekiel korában már nem létezik az északi királyság, amelyet szorosabb értelemben Izaelnek neveztek. Izrael háza ebben az esetben a megmaradottakat, illetve a bálványimádással gyanúsíthatók leszármazottait jelenti, akik maguk is hajlamosak követni atyáikat. A „halljátok hát” felszólítás ugyanakkor mintha fel is akarna ébreszteni, ahogy felébreszt az is, ha végső egyértelműséggel élet vagy halál, életben maradás vagy teljes megsemmisülés perspektívája merül fel. Ezekiel lesz az, aki nagyszerű képet közvetít a nép feléledéséről, a kiszáradt csontmező életre keléséről. De most ő az, aki a gonoszságnak, a jó elhanyagolásának vészes következményeként nem átall halálról sem beszélni. Ha nem változtatsz, elszökik az életed!
Még ott a változás lehetősége. S ha kell, hát Isten ebbe a vitába is beszáll: „Vajon a gonosznak halálát akarom-e – mondja az Úr Isten –, és nem inkább azt, hogy megtérjen, és éljen?”
Évközi 26. vasárnap, A év
