A megbocsátás törvénye - Martos Balázs elmélkedése az évközi 24. vasárnapra
Sirák fia a megbocsátásról tanít vasárnapi olvasmányunkban. Inti, biztatja, buzdítja olvasóját, hogy engedje el a haragot, és bocsásson meg. Nehéz téma – ez abból is érezhető, milyen sokféle utat próbál meg a bölcs, hogy belátásra bírjon.
A mondások látszólagos rendezetlenségéből gazdag szókincs bontakozik ki, amelyet érdemes megfigyelni. A fogalmak első csoportja a haraggal kapcsolatos. A düh szabadjára eresztett, fékevesztett indulat. A harag indulatos rosszallás a másikkal szemben, amely szövegünk szerint lehet „konok”, lehet hozzá „ragaszkodni”, és lehet – bár cseppet sem jó – „kitartani” benne. A haragos ember képes „gyűlölködni”, vagyis pusztító indulatában gyönyörködni és azt még keltegetni is. Elképzelhető, hogy a „sértés” után mindjárt „bosszút” forral, de az is lehet, hogy csak hosszabb belső feszültség után jut el idáig.
A haragnak ezekkel az útjaival és folyamataival szemben Sirák fia a meggondolásra alapoz. Csak az egész szakasz végén, ott is egyetlen egy alkalommal hangzik el a „sértés” szó – a szerző mintha szándékosan igyekezne elterelni az olvasó figyelmét arról, ami vagy aki feldühítette. Helyette a saját bűneire, saját Istennel szembeni bűnösségére, illetve a várható isteni ítéletre igyekszik őt emlékeztetni. A bűn ebben az összefüggésben „gyógyulásra” váró valóságként jelenik meg, amelyért egyszer majd „elégtételt” kell adni. Ha valaki csak az elszenvedett sérelemmel, illetve a saját haragjával van elfoglalva, hogyan remélheti, hogy Isten „könyörülettel” lesz iránta?
Sirák fia mondandójának lényege persze azonnal érthető: bocsáss meg, Istenre való tekintettel! „A düh és a harag egyaránt utálatos” – mondja, vagyis Isten elutasítja, megveti ezeket. A megbocsátásra való buzdítás szinte azonnal a saját bűnök bocsánata iránti aggodalommal társul: „Aki bosszút áll, azon bosszút áll az Úr is…” „Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozzál, és neked is megbocsátják bűneid.” A megbocsátás alkalma Isten részéről a végső ítélet, a halál pillanata: „Gondolj a végső dolgokra, hagyd a gyűlölködést, gondolj halálodra, s tartsd meg a parancsokat.”
Sirák fia felsorolja, mi minden fontosabb, mint a közvetlen sértés: „Gondolj a törvényre, (…), gondolj a szövetségre (…).” A szövetség itt valószínűleg Izrael közösségének Isten iránti kötelezettségét, illetve az Isten színe előtt kialakuló, általa és benne összetartozó közösséget jelzi. Aki a választott néphez, Izraelhez tartozik, azt a láthatónál, az emberileg számonkérhetőnél mélyebb kötelék fűzi a másikhoz, a szabadulás és a törvényben megélt közösség tapasztalata és egész valósága. A törvény mélyen összetartozik a szövetséggel. Azt fogalmazza meg konkrétabban, mi következik a szövetségből. A törvény sajátos utat rajzol meg a túlzó bosszúállás tiltásától – a „szemet szemért, fogat fogért” elvtől – a felebarát iránti szeretet parancsáig, amely még az ellenségekkel szemben is kíméletre int.
A megbocsátás valódi alapja tehát az összetartozás. Elvben és mélyen összetartozik az, hogyan cselekszünk másokkal, és mit várunk el, hogyan cselekedjenek velünk. A mindennapokban lehet csalni, de az élet hosszabb távon leleplez: a felgyülemlett igazságtalanság fejünkre omlik. Ez persze arra is igaz, aki esetleg igazságtalanul viselkedett velünk szemben: bizonyos helyzetekben az ő javát is szolgálja, ha kimondjuk, miben vétett, ha helyet, módot adunk a bűn megvallására, a jóvátétel valamilyen formájának gyakorlására. Aki sértést szenvedett el, nem mindjárt a saját hibájával törődik, ez furcsa is volna. De ha nem zárja be a szemét a valóság előtt, talán elérkezik a pillanat, amelyben ki tudja mondani: hasonlók vagyunk, te meg én, s ezért szeretném megadni neked, amire én is vágyom, tőled is.
Évközi 24. vasárnap, A év
