5 éve jelent meg a pápa Laudato si’ k. enciklikája – P. Harsányi Pál Ottó sorozatának 3. része
P. Harsányi Pál Ottó - Róma
Minden felelős emberi tevékenység a teremtett világnak a Teremtőhöz történő visszavezetését, „redukcióját” szolgálja
A Laudato si’ kezdetű enciklika Szent Bonaventurát idézve (vö. LS 66, 83) arról ír, hogy Assisi Szent Ferenc Istennel és minden teremtménnyel megélt kiengesztelődése és békéje által valamiképpen visszatért a kezdeti ártatlanság állapotába. Ennek alapján minden felelős emberi tevékenység a teremtett világnak a Teremtőhöz történő visszavezetését, „redukcióját” szolgálja. Ez a pozitív jelentésű „redukció” az ember és az egész teremtés közös eredetét és célját felfedezve éppen az ún. reduktív, vagyis anyagelvű és az erőforrások felelőtlen kihasználáshoz vezető magatartással ellentétes. A végidőkről szóló teológiai tanítás, vagyis az eszkatológia a hívő ember és az emberi cselekvés egyik legmélyebb motivációja. Erről a természetet is magában foglaló beteljesülésről szól Szent Pál az Efezusiakhoz írt levelének első fejezetében található krisztológiai himnusz következő sora: „Tudtunkra adta ugyanis akaratának titkát, azt az őbenne előre meghatározott jóságos tervét, hogy elérkezik az idők teljessége, és Krisztusban, mint Főben, újra egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van” (Ef 1,9-10).
A kapcsolatokra épülő ökológia
Az eszköz-érték és az önérték mellett ez a beteljesülés érték tehát kifejezetten teológiai természetű, de az esztétika, így például egy gyönyörű táj által nyújtott öröm és rekreációs érték a nem hívő embert is egyfajta spiritualitás és természetfölötti valóság felé vezeti, vagy legalábbis bennfoglaltan erre utal. A bibliai emberkép, a teológiai antropológia az Isten képére teremtett ember felelősségét hangsúlyozza embertársai és a teremtett világ egésze felé. II. János Pál pápa az élet védelméről szóló Evangelium vitae kezdetű enciklikája is erről a kapcsolatokra épülő ökológiáról szól, ahol a sérülékeny élet különös figyelmet kap (vö. EV 42-43). A katolikus teológia ezt a kapcsolatok hálójába épülő, a sérülékenységet pozitív kihívásnak tekintő magatartást Isten felelős uralmában történő részvételnek nevezi.
Megfigyelni, megítélni és megvalósítani
A gyakorlati jellegű teológiai gondolkodás elméleti alapjait egy belga pap, Joseph-Léon Cardijn rakta le, amikor a keresztény hitet a munkásfiatalokhoz akarta közelebb vinni a két világháború között. Ezt a módszertant XXIII. János pápa 1961-ben megjelent Mater et magistra kezdetű enciklikája a következőképpen határozza meg: „A társadalmi értékek és iránymutatások gyakorlatban történő alkalmazása a legtöbbször három szakaszban történik: az egyes helyzetek vizsgálata, ez utóbbiak elemzése az alapértékek és iránymutatások fényében, végül pedig az előbbi értékeknek az adott helyzetben történő szükséges és lehetséges megvalósítási lehetőségeinek bemutatására kerül sor. Három lépcső ez, amely a megfigyelni, megítélni és megvalósítani kifejezéssel foglalható össze” (Mater et magistra, 217).
Három megoldási irány
A teljeskörű ökológia kihívásaira a Tanítóhivatal lényegében három megoldási irányt mutat. Az első a megfelelő gazdasági rendszerek kialakítása és működtetése, amely a természeti erőforrásokat és magát a kedvező éghajlatot is a közjó részének tekinti. Már a biológiai környezet puszta eszköz-értékének térbeli és időbeli kiterjesztése is sok problémát kezel a világ egyes részei között fennálló hihetetlen gazdasági különbségek csökkentése és a generációk közötti szolidaritás előmozdítása érdekében.
A társadalmi ökológia szükségszerűen intézményi és jogi jellegű is
Az egyház társadalmi tanítása által megfogalmazott javaslatok második területe a megfelelő jogalkotás, ami bár globális felelősséget tételez fel, de ez a felelősség erőteljesen különböző az egyes országok és a nemzetközi gazdaság különböző szereplői között (vö. 142, 170-171). A polgári szolidaritás megsértése környezeti károkat okoz, így a társadalmi ökológia szükségszerűen intézményi és jogi jellegű is egyben (vö. 141). Végül, de nem utolsó sorban egy új paradigma, egy sokkal kevésbé materiális és inkább közösségorientált gondolkodás kialakítása a cél, amely a nevelés, a művészetek, a sport és a spiritualitás művelésével érhető el.
„Ökológiai adósság”
A Laudato si’ kezdetű enciklika helyzetelemző részében a katolikus bioetika és gazdaságetika néhány klasszikus, de kevésbé ismert és sajnos máig aktuális megállapítására is felhívja a figyelmet. Ilyen az egyes „zöld” politikáknak az a hiányossága, amely több milliárd kirekesztett ember gazdasági fejlődésének és életminőségének a kérdésével távoli hatalmi központokban, másodlagos szinten foglalkozik, és az ökológiai megközelítést annak szociális vonatkozásaitól elszakítva tárgyalja (vö. LS 49). Sokszor fordul elő, hogy a szegénység problémáit a születési arányszám csökkenésével, egyfajta „reproduktív egészség” megvalósításával kívánják elérni (vö. LS 50), holott meglepő módon a felelős családtervezés és a demográfiai egyensúly legfontosabb feltétele a megfelelő életkörülmények, az ivóvíz, az egészségügyi ellátás és a munkalehetőség biztosítása. Az erőltetett népességcsökkentés nem ritkán igazságtalan elosztási rendszereket akar utólagosan legitimálni (vö. LS 50). A kiáltó gazdasági egyenlőtlenségek, különösen a déli és az északi félteke országai között meglévő különbségek mögött egyfajta „ökológiai adósság” is megmutatkozik, amely a természeti erőforrások bizonyos országok által hosszú időn keresztül történő aránytalan felhasználásával áll kapcsolatban (vö. LS 51). Egyfelől a szegény országok külső pénzügyi adóssága jól definiált politikai ellenőrzési eszközzé vált, másfelől azonban nem történik ugyanez az ökológiai adóssággal kapcsolatban (vö. LS 52).
A környezet hosszútávú és globális méretű védelme a profitorientált piaci mechanizmusokkal nem valósítható meg
Ideális esetben a globalizált gazdaság felett a közösségeknek, vagyis a választott vezetőknek kellene a közjó érdekében erős szabályozó szerepet gyakorolniuk, a gazdaságnak pedig az embert kellene szolgálnia a kizárólagos profitmaximálás helyett. A 2007-2008-as gazdasági világválság olyan szabályozás kialakítására hívta fel a figyelmet, ahol jobban tekintetbe veszik az erkölcsi szempontokat. A környezet és a klíma olyan javak, amelyek hosszútávú és globális méretű védelme a profitorientált piaci mechanizmusokkal nem valósítható meg (vö. LS 190). A gazdaság és a politika bírálóit sokszor fejlődésellenesnek titulálják, holott éppenséggel új fejlődési utakról, kreativitásról és az ún. cirkuláris gazdaságról lenne szó (vö. 191-192). A világ egyes részein az erőforrások felhasználásának csökkenésre van szükség ahhoz, hogy máshol a szükséges fejlődés egyáltalán elindulhasson, illetve folytatódhasson (vö. LS 193). Az emberek valódi életminőségének megállapítása nem is olyan egyszerű, a profitnövelés nagyon erős késztetés, így a fenntartható fejlődésről szóló diskurzus gyakran félrevezető, a vállalatok társadalmi és ökológiai felelősségvállalása pedig sokszor olyan tevékenységekre szűkül, amelyek pusztán marketingjüket és arculatépítésüket szolgálják (vö. LS 194).
A nevelés és az új életstílusok kialakítása a legfontosabb kérdés
A nevelés és az új életstílusok kialakítása a legfontosabb kérdés, hiszen amikor a józan növekedést választjuk képesek vagyunk örülni a kevésnek is (vö. LS 222). A közösségi kapcsolataiban és a természettel derűs összhangban élő ember teljes személyét átfogó motiváció tehát a teremtésvédelem kulcsa. A szabad és tudatos mértéktartás felszabadító erejű, és arra tesz képessé, hogy elsősorban ne a fogyasztásban leljük örömünket, hanem az anyagiak a találkozásokat, a kapcsolatokat és a szépséget szolgálják (vö. LS 223). Ehhez nyújt segítséget a valláskultúrák egész sora. Az empirikus tudományok módszertanuknál fogva nem képesek az élet teljességét megragadni. Az erre hivatott etika pedig ezt nem tudja szárazon, elvontam megtenni. Az irodalom és a művészetek mellett a vallási nyelvezet ebben a tekintetben különleges értéket képvisel (vö. LS 199), hiszen a keresztények élő hitének, Jézussal való személyes találkozásának az anyagiakkal és a környezettel való kapcsolatukban is meg kell jelennie (vö. LS 217).
