Hogy teremjen a föld… - Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 15. vasárnapra

Izajás szavait olvassuk az 55. fejezet végéről: „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet… éppen úgy lesz az én szavammal is… végbeviszi akaratomat…” Milyen természetes, milyen harmonikus itt minden! A természet körforgása és az emberi munka kiegészíti egymást, a mindenség rendjét tápláló, isteni jóakarat rendezi. Az eső hasznosan öntözi a földet, „termővé, gyümölcsözővé teszi”. A föld terem, szinte magától, ahogy Jézus is mondja majd egyik példabeszédében (vö. Mk 4,28), bőséggel, önzetlen és öntudatlan jóakarattal, „magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek”. A természet rendjének ezt a magasból érkező, aláhulló, szinte a gravitáció törvényét követő áramlását aztán felváltja egy másik, tudatosabb, rendelkezőbb, de nem kevésbé szerető és gondoskodó tevékenység: „így lesz az én szavammal is…”, „végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem”.

Mint a költészetben oly sokszor, sok minden itt is kimondatlan marad. Hogy a világ meg az emberi szív (vö. Róm 8,18-23) szomjazza Isten szavát és megjelenését, mint a kiapadt föld a szelíd esőt. Hogy Isten jöhetne viharban és forgószélben, s végül mégis az ellenállhatatlan és lassú, éltető esőt választja. Hogy örömét leli a föld gyümölcsöző gazdagságában, és bőkezűnek mutatkozik a szegény és kiszolgáltatott emberiséggel szemben. Hogy példája az embert is arra sarkallhatja, illetve még sokkal jobban sarkallhatná, hogy az éhezőnek enni adjon, kenyérből és jó szóból, bőven. Hogy Isten láthatatlanná tette magát ebben a világban, és úgy akarta, hogy a világ virágzásából vegyük észre jelenlétét, ahogy az elszivárgott, felszívódott, kútba gyűlt víz itatja a szomjas földet. Hogy az ember nem egyszer sokáig keresi és várja, hogy a Szó termékenysége megmutatkozzon, de semmi sincs hiába, az elrejtett mag kihajt és szárba szökken, hogy sokszoros termést hozzon – és így tovább.

Az evangéliumból ennek a prófétai szónak és a benne jelzett visszafordíthatatlan körforgásnak utóéletét értjük meg. Jézus, a magvető, beáll ebbe a sorba. Ő, az Ige, termővé teszi a földet, és ő maga az, aki olyan lett, „mint a kiöntött víz”, szenvedésében és megtöretésében, alázatában, elrejtett, oktalannak látszó bölcsességében. A szentírásban megvan persze a kép előzménye is, főként a Második Törvénykönyvben. Mózes itt beszél arról, hogy az ígéret földjét Isten öntözi, ő teszi gazdaggá (vö. MTörv 11,10-12), és ő adja át az üzenetet, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével is, amely Isten ajkáról való” (MTörv 8,3). De az is fontosnak látszik, hogy Izajás e szavait éppen az ún. Második Izajás gyűjtemény befejezésében olvassuk (Iz 55,6-13). Az egész gyűjteményt Isten kiáltó szavának, a pusztába kiáltó hangnak, illetve a dús legelőkre vezetett Izraelnek látomása vezette be (Iz 40,1-11), s most olyan képek zárják, amelyek ennek az isteni szónak jövendölnek hatékonyságot. Lehet, hogy sokan meg sem hallják a szolga történetét, fel sem fogják Isten vigasztaló szándékát, amely ebben a könyvben olyan gazdagon szólal meg – Isten szava mégsem marad eredménytelen és gyümölcstelen.

Úgy tűnik, Második Izajás korában, a fogság idején fedezi fel Izrael a teremtés igazságát, mint amiben Isten munkálkodása az emberi értelem és hit munkájával felfedezhető. Valamivel később a Prédikátor is szemléli a világot, de körforgása inkább az üresség érzetét kelti benne (vö. Préd 1,4-11). Vajon mi történik velünk, akik elődeinknél sokkalta többet tudunk a természet belső rendjéről? Hallgatjuk-e még a teremtő Ige – az egyházatyák szavával: „Művész-Ige” – szelíd hangját alkotásaiban?

Évközi 15. vasárnap, A év