Kincses alázat – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 14. vasárnapra
Az Ószövetség világában a babiloni fogság utáni kor tűnik ilyen „másodlagos” időnek. Akár harmadik vagy negyedik kort is mondhatnánk, arra gondolva, hogyan követte a pátriárkák korát a letelepedés meg a királyok időszaka. Az Ószövetség igen keveset árul el arról, mi történt Júdeában a második templom felépítése után. Első pillantásra e kor írnokai és prófétái alig tettek mást, mint ismételték a régiek történeteit és mondásait. És mégis, ebben a türelmes és alázatos korban – amikor a zsidóság a külső körülményeket tekintve is alávetett helyzetben élt – lassú, belső munkálkodással rendezik Izrael hagyományait, kialakítják a próféták könyveit, s közben elmélkednek a törvény felett: létrejön a zsoltárok imádságos könyve meg a bölcsek mondásainak gyűjteményei. Látszólag szinte semmi új – valójában értékes gyümölcs és termőföld. Megterem az Ószövetség gyümölcse, egyben az Újszövetség termőföldje.
Vasárnapi olvasmányunk Zakariás próféta könyvéből való, a 9. fejezetből. Amennyire meg tudjuk állapítani, Zakariás könyve is fogság utáni prófétai mondásokat gyűjtött egybe. Talán egymástól külön keletkezett az 1-8. és a 9-14. fejezetek anyaga. Előbbi szorosabban kapcsolódik a fogság utáni időkhöz, a Kr.e. 6-5. század fordulójához. Utóbbi szinte teljesen elszakad a történelmi környezettől, és olyan üdvösséget hirdet, amely már nem ebben a világban valósul meg, már átlépi a látható történelem határait. Az a két vers, amelyet a 9. fejezetből olvasunk, ismerős képekkel építkezik: „Sion leányát” és „Jeruzsálem leányát” szólítja ujjongásra, mint Izajás oly gyakran teszi; olyan királyt lát bevonulni Jeruzsálembe, aki békét hoz, aki széttöri a harci íjakat, kiirtja a harci szekereket – csupa olyan kép, amit másutt is megtalálunk a prófétáknál.
A mondandó akkor is Izajással rokonítható, amikor a „béke királyának” egyszerre tulajdonít igazságot és szegénységet, a szabadítás tetteit és ugyanakkor alázatot. Gondoljunk csak a szenvedő szolgára, aki „szenvedésével sokakat igazzá tesz”, akinek „szava sem hallatszik az utcákon” és így tovább. A városát elfoglaló király nem lóháton, hanem szamár hátán érkezik, békés menetben. Isten az, aki garanciát vállal, kezeskedik a továbbiakról: ő teremt békét Efraimban és Jeruzsálemben, vagyis északon és délen. A prófétai ige azután meglódul, ígérete a nemzetek felé, „tengertől-tengerig”, „a földkerekség végső határáig” szól.
Zakariás könyvében, a prófécia eredeti összefüggésében nem tart sokáig ez a béke: a szelíd és alázatos uralkodó látomását nemsokára a félelmetes ítélet képei váltják fel (vö. Zak 9,13-16). Az Újszövetség hívei mégis az alázatos királytól remélik üdvösségüket: attól, aki saját magát mondta „szelídnek” és „alázatos szívűnek”, aki maga is bevonul majd Jeruzsálembe szamárháton, hogy odaadja életét.
„Ujjongj, Sion leánya, zengj éneket, Jeruzsálem leánya!” Úgy tűnik, korunk sem a nagy gondolatok, nagy és összefoglaló eszmék kora sem az emberiség, sem az egyház életében. Ki merne igazán nagyot álmodni olyan időszakban, amikor a legkisebbek fájdalma és nélkülözése szinte megoldhatatlannak látszik! Isten Lelke azonban most is működik, az alázatos Herceg ma is érkezik, minden nap.
Évközi 14. vasárnap, A év
