A zsinati fordulat és a recepció késése - P. Szabó Ferenc sorozata, 3. rész

P. Szabó Ferenc SJ - Budapest

  Ma már a szentek sorában tiszteljük a II. Vatikáni zsinaton (1962–1965) elnöklő két pápát, XXIII. Jánost és VI. Pált, valamint a zsinat recepcióját sürgető II. János Pált is.. Szolgálatuk legfőbb feladatának tartották a keresztény élet, az egyházi „aggiornamento”, korszerűsödés gyakorlati megvalósítását. Ismeretes, hogy a Zsinat recepciója nem ment zökkenésmentesen: a 20. század utolsó három évtizedében a világ, és benne az egyház is forradalmi változásokon ment át. A fokozódó szekularizálódás (az ún. „nyugati világban”), az egyre terjedő vallási közömbösség, az ateista környezet éreztette hatását az Egyházon belül is. Már a zsinati munkák/viták során is erős volt az ellentét a korszerűsödést kereső és a konzervatív zsinati atyák nézetei között (ennek nyomait őrzik egyes amalgám jellegű zsinati dokumentumok (vö. pl. a püspöki kollegialitásról szóló vitákat, LG 22), de a viszály a zsinat után még jobban kiéleződött az ún. progresszívek (szélsőséges „haladók”) és az integristák (merev maradiak) között. (Gondoljunk csak Lefèbvre érsek és követői ellenállására.[1]

  A zsinat bezárásának 20. évfordulója alkalmából Giuseppe Alberigo olasz egyháztörténész így vonta meg a mérleget: „Húsz év távolából egyre világosabbá válik a ’korszakváltás’, amely a II. Vaticanum célkitűzése volt. Téves volt mindazoknak a nézőpontja, akik a következőképp /leegyszerűsítve/ látták a zsinatot: XXIII. János ki akarta egészíteni az első Vatikáni zsinatot; a II. Vaticanum  a Kennedy–Hruscsov-féle (politikai) enyhülés egyházi visszahatása volt; az egyházat az újkapitalista társadalomhoz akarták igazítani. […] Igaz az, hogy a pápa nem azért hívta egybe a zsinatot, mert valamiféle eretnekséget akart elítélni, vagy eldönteni – korábbi zsinatokhoz hasonlóan – valamilyen dogmatikai vitát, de azért még nem lehet elhanyagolni a zsinat korszakváltó sürgősségét, amelyet meglátott Roncalli pápa. Nem véletlen, hogy a zsinat bejelentése azt mondatta egyesekkel, hogy vége a konstantini kornak, és hogy túlhaladtunk a Trentói zsinat szellemén. Ha meg akarjuk vitatni János pápa döntésének történeti időszerűségét, ezen a szinten kell maradni, sokkal inkább, mint pl. bírálni a Gaudium et spes szövegének gyengeségét, vagy a szociológiai kereszténység válságát hangoztatni, ami az utóbbi évtizedekben egyre jobban megnyilvánult.”[2]

  Az elmúlt évtizedekben új keresztény nemzedékek nőttek fel; a fiatalabbak számára a zsinat teljesen a múlté, gyakorlatilag nem befolyásolja hitéletüket. Illetve, mivel már a „zsinat utáni” korszakban élnek, nincs összehasonlítási alapjuk, nem érzékelik, hogy mit jelentett a zsinati fordulat. Egy kisebb csoport – és itt nem csupán Lefèbvre érsekre és híveire gondolunk – a mai napig[3] agresszívan igyekszik lefokozni a zsinat jelentőségét, leleplezni annak „gyászos következményeit”, amelyek a „katolicizmus felbomlásához” vezettek. Mindez jelzi, hogy a zsinat recepciója nem történik zökkenésmentesen. De így volt ez pl. a Trentói zsinat után is. G. Alberigo írja: „Minden zsinatot bonyolult periódus és az egyházi élet újraszervezése miatti jelentős feszültségek követtek. Csak azokat a zsinatokat nem, amelyek – különféle okokból – nem befolyásolták mélyen az egyház életét: ilyen volt a Firenzei, az V. Lateráni és az I. Vatikáni zsinat. Ellenkezőleg: azokat a zsinatokat, amelyek jelentős döntéseket hoztak az egyházi élet számára, az intenzív elkötelezettség és a termékenység periódusai követték, de feszültségek is.”[4]

A mostani zsinati recepció kérdésében is meg kell különböztetnünk a megvalósulás korlátaitól a II. Vatikáni zsinat magvában rejlő dinamizmust: ez az erő a korlátok, ellentmondások, hibák ellenére is élő valóság, tehát a megtérést és a megújulást elősegítő hatóerő. Persze nem mindig könnyű megkülönböztetni az eleven erőt a holt járulékoktól. Maga János pápa is sürgette tanbeli kérdésekben a lényegeshez való hűség és a járulékos kifejezések megkülönböztetését. A zsinat utáni időszak gyakorlata megmutatta e megkülönböztetés gyakorlati alkalmazásának nehézségeit. (Ezek forrása részben a zsinati szövegek sokasága és említett amalgámjellege volt.)

  Egy idő után egyre jobban kiéleződött az ellentét a helyi egyházak és a római központ között. Megemlítem példának a tradicionálisból progresszívvá vált holland katolikus egyházat. Például a korszerűsített Holland Katekizmust, vagy a latin-amerikai felszabadítás-teológiát. Sok szempontból kedvezően kiegyensúlyozták a római Kúria központosító törekvéseit VI. Pál és II. János Pál egyre szaporodó külföldi apostoli útjai, amelyek a helyi egyházak konkrétabb megismeréséhez vezettek. De a Római Kúria gyökeres reformját (pl. IOR=Vatikáni Bank átlátszósága, továbbá egyháziak szexuális visszaéléseinek feltárása és a zéró tolerancia) csak Ferenc pápa alatt kezd megvalósulni, számos ellenállásba ütközve.

 Megvan annak a veszélye – és ez egyre inkább erősödött az elmúlt évtizedek során –, hogy egyesek megelégednek a zsinati szövegekben megfogalmazott „megújulás” passzív igenlésével (az Egyházi Törvénykönyv kodifikálta az irányelveket, határozatokat), és felejtik azt, hogy a recepció, az aggiornamento állandó feladat, miként a leglényegesebb belső megújulás, a megtérés.

Ferenc pápa számos megnyilatkozása ezt a megtérést sürgeti – hivatkozva a zsinat kommunió-egyháztanára is, amely magában foglalja azt, hogy egyre inkább meg kell valósítani a „konciliaritást” és a kollégialitást. Péteri szolgálatában ő maga erre ad gyakorlati példát.

[1]Fő forrásom itt a G. Alberigo és J.-P. Jossua által szerkesztett gyűjtőkötet néhány tanulmánya:La réception de Vatican II, Cerf, Párizs 1985. – Vö. Távlatok 71/48 http://www.tavlatok.hu/5701.htm -

[2] Alberigo – Jossua, I. m. 29.

[3]Lásd a Ferenc pápát modernizmussal, sőt eretnekséggel vádoló szélsőséges konzervatívok hangoskodását. Vö. Szabó Ferenc: Világító emberek – időszerű művek. JTMR –Távlatok, Bp. 2018, 276-280.

[4] Alberigo – Jossua, 15.