Útonjárók eledele - Martos Balázs atya elmélkedése Úrnapja ünnepére

„Míg e testben vándorként élünk, távol járunk az Úrtól” – írja Pál apostol (2 Kor 5,6). „A hitben élünk, a szemlélet még nem az osztályrészünk” – folytatja még (2 Kor 5,7). Az Eucharisztia olyan táplálék, ami a hitünket növeli, erősíti, ami egyszerű, mint az úti eledel, és segít mindvégig kitartani. Ha meg – manapság talán ritkábban – „szent útravalónak” nevezzük, a haldokló, „odaátra” készülő hívő megerősítését és vigasztalását értjük alatta. Ha mostanában egy kicsit is megéreztük, mennyire nem természetes, hogy magunkhoz vehetjük Krisztus testét, és milyen erőt ad jelenléte, akkor azt is könnyebben megértjük, hogy az élet mulandóságával közvetlenül szembesülve mennyit jelent, ha azt mondhatjuk: Krisztus meglátogat és megerősít.

A vándorútnak és végső megérkezésnek közös jellemzője, hogy alapvetően folytatódó, előttünk megnyíló útról van szó. Az Eucharisztia olyan eledel, amely megnyit a jövőre. Az táplál benne, akivel egyszer majd színről színre találkozunk, bár most rejtőzködik a szentség színe alatt meg embertársainkban is. Ehhez képest különös bizony, hogy első olvasmányunk inkább egy valaha volt zarándoklat és csodás táplálás emlékét idézi: Izrael pusztai vándorlását, amikor mannát adott neki az Úr.

Mit jelent az „útonjárók eledele” visszatekintve, a pusztai vándorlás bibliai negyven évére visszagondolva? Mózes beszéde, amelyet a Második Törvénykönyv költői közvetlenséggel idéz, a derűs szegénység – hálás gazdagság tipikus fogalompárjára épít. Akkor szegény voltál, pusztai vándor, és az Úr gondoskodott rólad – most már szinte gazdag vagy, megállapodott, kőfal véd majd, és földed termését eszed, ne feledd, hogy ez is Isten ajándéka. Utólag könnyű elhinni, hogy régen szegénységben, de nagy szeretetben éltek az emberek. És néha valóban így volt. Az úti eledel, a kimondhatatlan, titokzatos „valami”, a manna, amellyel a vándorok táplálkoztak, először is ezt az első szeretetet idézi, és ezt akarja éleszteni.

Mózes szavai azonban józanságra intenek, újabb fordulattal. Ő először – illetve az olvasmányban idézett, kiragadott versekben – nem a nép nagyobb szeretetét, hanem Isten nevelő szándékát hangsúlyozza. „Az Úr, a te Istened, negyven éven át vezetett a pusztában, hogy megsanyargasson, próbára tegyen, megvizsgálja a szívedet… Sanyargatott, és hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél…” Van a hitnek, a vallásnak egy ilyen olvasata, amely nehézségben Isten pedagógiáját látja. Isten megsanyargat, hogy alázatra neveljen, hogy megtudja, mi lakik a szívünk mélyén, végül meg azért, hogy szabadabbá tegyen: „hogy megtudd, nem csak kenyérrel él az ember”. Szabad vagy, ha be tudod fogadni azt, ami van. Ha élni tudsz azzal, ami van, és nem keresel mást. Szabadnak kell lenned, hogy a mannát ízleld, és benne Isten nevelő próbatételét – hogy fel ne fuvalkodj, és azt ne mondd, neked már senki nem mutathat újat…

„Mannával táplált, hogy megtudd… az ember igével él, amely Isten ajkáról való.” Ha a manna „Isten ajkáról származó ige”, akkor újabb módon előre mutat Krisztusra. Hiszen ő maga az Ige, akinek szeretete mindannyiunkat szólít, akinek igazsága és szépsége beragyogja a világot. A darab kenyérben a hívő „látja” Krisztus jelenlétét. Krisztusban a hívő tudja és fogadja bízva a Mindenható szeretetét. A szeretet biztató tapasztalata – végül bármilyen, még fogyatékos formáiban is – megnyit a hitre, megnyit az élet befogadására.

Már megint a jövőről beszélek. Arról, mennyire más lehetne az élet, ha egyszerűen és teljesen képes lennék befogadni Isten szeretetét és az emberekét is. Ha ez lenne a táplálékom, mint Jézusnak az Atya akarata. Mintha Isten maga is a jövőbe hívna: „Kiviszem a pusztába, és a szívére beszélek…” (vö. Oz 2,16).

Úrnapja, A év