Keresés

Vatican News
2020.05.14 crescita, nuova vita, natura, terra, nascita Növekedés 

Minden föld az Urat dicsérje! - Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 6. vasárnapjára

Hogyan éljük meg az imádságot? Inkább saját, egyéni, személyes vállalkozás és találkozás ez Istennel, vagy olyasvalami, amibe a közösség segít belépni, közös találkozás, amely az emberi hangok, gesztusok és jelenlét által készít fel az Isten színe látására? Nehéz erre a kérdésre egyszer s mindenkorra válaszolni.

Inkább arról vallhatnánk-mesélhetnénk egymásnak, hogy mindez felváltva, egyszer így, másszor úgy történik. Hogyan tisztul meg a szívünk a váratlan, ajándékba kapott csend pillanataiban, hogyan tekintünk azután egymásra is másként, tisztább, lényeget látóbb, a jóra nyitottabb tekintettel; illetve, amikor mindez fordítva szükséges, hogyan melegíti fel dermedt szívünket a többiek jelenléte, a szelíd, de kitartó közös imádság, hogyan felejtjük el búnkat-bánatunkat, amikor a közösség felemel.

A 66. (latin számozás szerint 65.) zsoltár, amelyet húsvét 6. vasárnapján éneklünk, a közösségi ének és a mélyből, magányból forrásozó imádság határán mozog. Első hallásra inkább a közösség hangját halljuk meg benne, amely az egész földet akarja imára hívni: „Minden föld dicsérje az Istent, dicső nevének zsoltárt zengjetek…” A „minden föld”, vagyis „egész föld” kifejezés a zsoltár bevezetésében háromszor is elhangzik. Persze mindezt érthetjük egyetlen imádkozó ujjongó kiáltásaként, akinek akkora öröme van, hogy az egész földet be kell töltenie, csak az egész föld, minden nép és nemzet, tenger és száraz tudja elég hangosan visszhangozni.

A folytatás még mindig a közösséget, egész pontosan Izrael tapasztalatát szólaltatja meg. A tengeren átvezető út kétféle értelmet nyerhet. Az első a kivonulás tapasztalata, amelyre ez a fogság utáni időkben keletkezett zsoltár úgy tekint vissza, mint a nép nagy, alapító, közös tapasztalatára. Az Isten „szárazfölddé tette a tengert”, vagyis, a Kivonulás könyve szerint, „egész éjjel tartó erős és forró széllel” (vö. Kiv 14,21) kiszárította azt, hogy a nép átvonulhasson rajta. A zsoltár szavai azonban nem egyértelműek, s mint minden költeményben, ebben is felragyoghat másik értelem, másik párhuzam. Izajás könyvében pl. olyan szakaszokat is olvasunk (vö. Iz 51,9-10), ahol a tenger kiszárítása nem a kivonulás, hanem a teremtés csodájához, az őstenger legyőzéséhez, a káosz hatalmának megfékezéséhez kapcsolódik. Ezt az értelmezést egyébként a zsoltárunkat megelőző, 65. zsoltár párhuzamos részei is megerősítik (vö. Zsolt 65,7-9).

Miért dicséri az Urat az egész föld? Mert megteremtette, elrendezte, lakhatóvá tette, élhetővé és széppé, mint Éden kertjét. És mert szabadságot ajándékozott a föld lakóinak, felemelte a fogságban sínylődő népet, megismertette velük a szabadság ízét, hogy ennek hírnökei legyenek az egész földön. A zsoltár harmadik egysége (8-12. v.) ugyan visszavisz a rabság képeihez: „engedted, hogy emberek gázoljanak a fejünkön, tűzön és vízen mentünk keresztül”; de a szabadulást ismételt tapasztalatát is ünnepli: „te kivezettél minket az enyhülésre”. Majd egy fogadalom teljesítésével zárul a jeruzsálemi templomban. Igen, úgy tűnik, ez az imádság olyasvalakinek a tapasztalata, aki engedi, hogy a nép emlékezete magával ragadja, s akit ez az emlékező erő ébreszt fel, hogy ő maga is hálát adjon, most már ő vigye a fődallamot, bánat, hála és dicsőítés hangjait.

Ahogy ezeket a zsoltárverseket olvasom, szinte hallom is hangjukat. A föld hangjait, sötét és termékeny szólamát. A tenger zúgását, a vízcseppeken átragyogó fény rezdülését, üdítő frissességet, a vízből sarjadó mindenféle életet.

A szentmisén az Apostolok cselekedeteinek részletére felel a zsoltár. Az örömhír Jeruzsálemből eljut a szomszédos, félig rokon, félig idegen Szamariába. Fontos ez? – Az egész földre elható ige elindul. Az élet igéje utat készít magának, s már nem is hív, hanem teremt egy új világot.

Húsvét 6. vasárnapja, A év

Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 6. vasárnapjára
14 május 2020, 14:38