Keresés

Vatican News
2020.04.10 Meditazione sull'Ultima Cena di P. Vértesaljai László Az Utolsó Vacsora és a Lábmosás jelenete a salernói elefántcsont faragáson  

Szeretetének jele a lábmosás és a Vacsora – elefántcsontba faragott nagycsütörtöki titok

Nápoly alatt a salernói egyházmegyei múzeum 29 elefántcsont faragványt őriz az 1100-as évek végéről. A közel fél írólap nagyságú, mesteri finomsággal metszett halványsárgás faragások az Ó- és Újszövetség legfontosabb jeleneteit ábrázolják, nagy erővel, egyszerűen, lényegre-törően. Az Újszövetség világából döntően a Születés és a Szenvedés-Feltámadás eseményei üzennek, mint a Megváltás sarokpontjai. Az Utolsó Vacsora és a Lábmosás jelenete is ott szerepel a képek között, de „összefüggésbe” helyezve, saját értelmezési kontextusában, vagyis a kenyérszaporítással együtt szemlélve.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán           

Felül az előkép, a kafarnaumi megvendégelés, ahogy Jézus enni ad az éhes és fáradt embereknek. Királyi méltósággal áll, az Úr ura a helyzetnek. Két kézzel osztja a kenyeret a két apostolnak, akik nem puszta kézzel nyúlnak hozzá, hanem csak egy kendővel merik megfogni a különleges eledelt, amit aztán kifordulva az emberek felé, rögtön szétosztanak. S ott a csoda a kezük között, ahogy az Úr kerek kenyere szakajtónyi apró cipócskává lesz, mely soha nem merül ki. A mennyiség csodája ez, hisz ezrek esznek abból a kettőből és még marad is. A jelenet nemcsak a Názáretinek a kenyérszaporítását idézi meg, hanem annak ószövetségi előképét, a pusztai vándorlást is, ahogy a manna fogyasztásához egykor százas, ötvenes és tízes csoportokban telepedtek le, mint itt az elefántcsont faragvány öt mezőre osztott embercsoportjain. Még a dús füvet is odafaragja az ismeretlen Csontos mester, hogy lássák: új Mózes áll előttük, aki éppúgy enni és inni ad, de már másféle eledelt mér. 

Ez a másféle eledel kerül az alsó képen a vacsoraasztalra. A románkor félig-meddig még megőrizte a római triclinium, heverőkeret formáját, melyhez félkörívben telepednek le az apostolok, mind a tizenketten. Nem Jézus lesz az új kenyérosztó, hanem a Mennyei Atyja, aki Őt, saját Fiát osztja ki, mindenkinek, ahogy Ő maga mondja: „Atyám adja az igazi mennyi kenyeret” (Jn  6,32). Az asztal közepén nagy tál, rajta egy Hal, a várt Bárány helyett. A Jó Pásztorról éneklő 23. zsoltárt magyarázza Szent Ágoston imígyen: „Mélyből kifogott halat is kell fogyasztani az asztalon, melyet a hívők szem elé készítettél” (Vallomások 13,21). Az az Ikhtüsz-Hal a kora-keresztények titkos vallomása alapján Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó. A minőség csodáját itt ez az egyetlen Hal jeleníti meg, szemben a kenyérszaporítás számtalan cipójával. Igaz, mindenki kap a Megváltásból, ezt jelzi az asztalon eléjük helyezett tizenkét ostya-kenyér, hiszen üdvösségre és annak meghirdetésére hívattak.

Az Úr baljában a Kinyilatkoztatás tekercsét – ami Ő Maga! – tartja, míg jobbja a „beszélő” gesztusával éppen annak a Halnak a mélységes jelentőségét tárja fel. Mozdulata azonban túl is mutat a tálon és megtalálja vele „szemközt” az iskarióti Júdást, aki bal kezével „elhárítja” magától az Urat, míg jobbjával furcsa módon „mellényúl”, mintha már ott akarná azt a harminc hal-pikkelyes ezüstöt. A kép drámai, reálisan mutatja az apostolok döbbent csodálkozását: az Úr mellett az első apostol keze gesztusával „szabódik”, míg a félkaréj másik oldalán, egy külön ülő tanítvány magába roskad és József jól ismert bizonytalankodó gesztusával töpreng a titok nyitján.

A kettőskép másodjelenete a lábmosás, mely mintegy előszoba a Vacsorához. Ajtó és ezen kívül nincs bejutás. Akit az Úr nem mos meg, nem lehet közösségben vele. Az edény, melybe Péter jobb lábát helyezi valójában egy kantharosz, azaz keresztelő tál. A fennebb osztott eledel csak a megkeresztelteké! A románkor – itt is – utolérhetetlen lelki szépséggel tudta ábrázolnia az Úr szolgálatát. Leveti felsőruháját és gondosan egy kis sámlira helyezi, derekára kendőt köt, melynek az alsó szegélyén futó dísz a szolgálat ékessége. Felgyűri ingujját és meg is hajol a szív készségével, mert ez a szolga csupa igyekezet: teljesen azt teszi, amit csinál. Mondja is: „Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” (Jn 13,15). Nem parancsol, nem kényszerít, meg sem szégyenít, de kezeinek gesztusai világosan jelzik, ez a kilencedik boldogság, mert „ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek” (Jn 13, 17). Ő a Mester és az Úr, de még szolgálat közben is tekintélye van. Arca mögött ott sugárzik a dicsősége, melyet mintegy az ékköves kereszt szárai fognak egybe: Ebed Jahweh, Isten Szolgája, akiben a Magasságbelinek kedve telik, nekünk pedig ebből a mindhalálig menő szolgálatból egy örökkévalóságra telik.           

10 április 2020, 19:29