Álljatok sort lombos ágakkal… - Martos Balázs atya elmélkedése Virágvasárnapra
Virágvasárnap egy ünnepi bevonulás képeit és örvendező kiáltásait látjuk, halljuk benne. Nagypénteken, Jézus szenvedéséről és haláláról elmélkedve a megtámadott, körbezárt és ütlegelt szenvedő szólal meg. Húsvétvasárnap majd ebből a zsoltárból énekeljük újra az ujjongás énekét: „Ez az a nap, amelyet az Úr adott, hogy örvendezzünk és vigadjunk!”
A 118. zsoltár képszerűen, jól követhetően fogalmaz. Bevezetését és befejezését rövid, önálló himnusz keretezi, ismétlődő felszólításokkal: „Áldjátok az Urat, mert jó, mert irgalma örökkévaló!” Ebbe a hitvallásba és kiáltásba hívogat a zsoltáros mindenkit: Izraelt; Áron házát, vagyis a papságot; az istenfélőket, vagyis mindazokat, akik Istentől várják az életet. A zsoltárt elolvasva, elimádkozva megerősödünk Isten jóságának hitében. Olyasvalaki szólal meg benne, aki nagy szorongatásból szabadult meg, s ezért a leghitelesebben tanúskodik arról, hogy van szabadulás, van miért hálát adni.
A zsoltár első nagy egysége a visszaemlékezés helye, a második pedig ünnepi menetre szólít, amely a jeruzsálemi templom kapuja előtt megáll egy pillanatra, majd belép oda, és magasztalja Istent. A bajból, szorongatásból megszabadult ünnepi felvonulást vezetve, lombos ágakkal érkezik az oltár elé, ahol nagy sokaság köszönti, hogy örömében részt vegyen: „Áldott, aki jön az Úr nevében!”
A zsoltár kapcsolata a húsvéti eseményekkel kézenfekvő. Amikor Jézus tanítványaitól és a benne hívők ünnepi közösségétől kísérve Jeruzsálemhez érkezett, a nép, köztük sok-sok gyerek és fiatal örvendezve fogadta. Az evangéliumok tanúsága szerint úgy üdvözölték, mint Dávid fiát, vagyis mint olyasvalakit, aki messiási hatalommal és igénnyel lépett be a szent városba. A „lombos ágak” mindjárt eszünkbe juttatják a pálmaágakat, a győzelem, s majd később, a keresztény hagyományban, a vértanúság jelvényeit, amelyekkel szintén Jézust üdvözölték. Amikor Jézus saját sorsára előretekintett, és a zsidó vezetőkkel vitatkozott, maga is hivatkozott e zsoltárra: „Nem olvastátok az írásokat: A kő, amelyet elvetettek az építők, az lett most szegletkővé” (vö. Mk 12,10-11). Saját magát mondta ugyanis „elvetett”, később mégis szegletkővé tett sziklának, az Isten országa és az egyház új alapkövének, amelyre Isten az ő tervét, az ő közösségét és épületét alapozni akarta. Az új nap pedig, amelyre már utaltunk, a győzelem és szabadulás napja nem más, mint a feltámadással kezdett új idő, a Jézusban megkezdődött, s meghívásával minden ember számára megnyílt új kor, amelyben legyőzetett a halál, és megnyílt az élet.
Az ősegyház Jézussal együtt és Jézusra értelmezve olvasta a zsoltárokat, s velük Izrael egész történetét. A 118. zsoltár eleve többszörösen visszautalt Izrael tapasztalatára. Nemcsak egyetlen imádkozó, nem is valamelyik izraelita király szólalt meg benne, hálaadásra szólítva népét a jeruzsálemi templomba. Szerzői szándékosan olyan fordulatokkal írták meg, amelyek Mózes és Mirjam hálaénekére emlékeztettek (vö. Kiv 15), amelyet a Vörös-tengeren való átkelés után énekeltek az egyetlen, hatalmas és jóságos Istenről, Izrael istenéről, aki népét bevezette és letelepítette az ígéret földjén, templomában pedig velük lakott, velük maradt. Izajás könyvében is viszontlátjuk a zsoltár kulcsmondatait (pl. Zsolt 118,14; Iz 12,2), ez pedig arról tanúskodik, hogy a próféta is ilyen képekben látta népe jövőjét: a szorongatásra szabadulás, a népek színe előtt végbevitt hálaáldozat következik.
Máshogy örvendezik, aki valódi mélységből kiáltott, és megszabadult. Idén nem vehetjük kezünkbe a jól ismert barkaágat, és a napok, hetek múlásával egyre jobban hiányzik az ünneplő közösség. Vegyük kezünkbe húsvét napjaiban a zsoltárok könyvét, vegyük kezünkbe ma ezt a kétezer éves himnuszt, amelyben – átjutva magányon és szenvedésen – Jézus Krisztus hív és ünnepel, együtt minden megszabadult és felszabadult emberrel.
Virágvasárnap, A év
