Az élet útját mutatod nekem – Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 3. vasárnapjára

Ez a kiválasztott, visszatérő mondat a zsoltár végéből való. Azt ismételjük kezdettől fogva, ahová majd az imádságban meg szeretnénk érkezni. A zsoltáros bízik Istenben, mégis hosszú utat jár be. Előbb oltalmat kér, aztán oldalra pillant, a gonoszokra, istentelenekre, és kimondja, hogy semmi köze hozzájuk, még csak nem is beszél róluk. Ekkor tér vissza minden erejével Istenhez, akit örökrészének, kelyhének, sorsának nevez. Mintha fokról fokra átmelegedne, feléledne Isten közelségében, megfeledkezik nehézségeiről, tényleg elfelejt a gonoszokkal törődni, és marad számára Isten. Megnyílik az élet útja, amely egész hozzá vezet, az Isten oldalára, az Isten jobbjára. „Az élet útját mutatod nekem, örömmel töltesz el színed előtt, mindörökké…”

Mélyen emberi imádság, a szív legmélyéből szól. Onnan, ahol ismerjük a rettegést, a szorongást, a másiknál bujkáló, segítségét váró bizalmat, és ahol tudatában vagyunk igazi lehetőségeinknek. Reményünket, mint valami pányvát, a túlsó partra vetjük, aztán egy idő után át is érünk. A szívünkben talán már ott vagyunk – ahogy a zsoltáros mondja: „még éjszaka is a jóra int engem bensőm”. De oda kell még érni, a döntéseinkben, érzéseinkben, kapcsolatainkban.

A születő egyház Jézusban látta meg ezt a bizalmat és ezt a külső-belső utat. Már Péter apostol is erre a zsoltárra hivatkozik pünkösdi beszédében, később meg Pál használja egy mondatát Antióchiában (vö. ApCsel 2,25-28; 13,35). Jézus teste „nem látott romlást”, vagyis nem porladt el a sírban, őt nem tartották fogva a halál bilincsei, ő jutott el egész az Isten jobbjára, a dicsőség és felmagasztalás közösségébe.

„Az élet útját mutatod nekem”, ismételjük, s közben el-elgondolkodunk, merre is visz ez az út. A zsoltárost a félelemtől az emlékezésen át vitte a bizalomhoz. Különös módon a testében is megtapasztalta a megnyugvást, sőt a szívét is eltöltötte a másikkal való összetartozás öröme. A testünk nem csak igények és szükségletek vagy feszültségek forrása, hanem lelkünk érzékeny otthona. Jézus testi feltámadását valljuk. Hisszük és ismerjük azt az utat, amelyen ő ment végig először, ebből a földi életből a szenvedésen és halálon át a feltámadásig, a beteljesedett életig. Az élet útja nem kevesebbet, mint örök életet ígér, örök örvendezést.

És mégis, vagy éppen ezért, ennek az örökkévaló ígéretnek már ide is beragyog a fénye, ebbe a mostani életbe. Az élet útja lépésről lépésre nyílik meg, ahogy hitben és bizalomban járni tanulunk. Ebben a zsoltárban nincs szó parancsokról vagy törvényről, mint más bibliai szövegekben, ahol Isten törvényét megtartva járható az élet útja, vagy ahol széles út helyett a szűk ösvény visz az életre. Itt éppen az a különlegesség, hogy az élet, az örökrész, a bátran felemelt és fenékig ürített kehely mind közvetlenül Istentől van. Talán erre is a jó szenvedés: hogy a külső fogódzók és a bevezető tanulmányok helyett végre a lényegre nyissa szemünket, a kapcsolatra, azokra az értékekre, amelyekben igazán osztozni akarunk.

Ezen a vasárnapon többféle útról hallunk még. Az emmauszi tanítványokat Jézus kíséri el, a szentleckében pedig Péter int istenfélelemre „földi zarándoklásunk idején”. Nem tudom, meddig tart ez az út, csak azt, hogy hova. S hogy újra meg újra „befelé” is visz, hogy idekint legyen erőm lépni…

Húsvét 3. vasárnapja, A év