Az Ige az igazi világosság – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 3. vasárnapra
Vasárnapi szentírási szakaszaink ezt a különös visszhangot adják tovább, ennek készítenek utat. Amikor egy üzenetet hallunk, valójában mindig az a fontos, amit mi meghallunk belőle, ami hozzánk elérkezik, ami minket megérint. De ezeket az érintéseket és üzeneteket éppen azáltal mélyíthetjük el és tehetjük elevenebbé, hogy megfigyeljük őket, hogy feltárjuk erejük forrását, hogy ránézünk, honnan jönnek és hogyan akarnak célt érni. Az üzenet lényege az evangéliumban szólal meg: Jézus az, aki fényességként, ragyogásként bejárja Galileát, meghívja a mennyek országába mindazokat, akik ezen a valaha pogány vidéken laknak. Máté evangélista nem mulasztja el, hogy ezt a belépést és megérkezést egy jövendölés beteljesedéseként, visszhangjaként értelmezze: Izajás próféta szavait idézi Zabulon és Neftali vidékéről, a népről, amely mindeddig sötétségben járt, de most nagy fényesség ragyog rá.
Több gyümölcsöt hoz az ige hallgatása, ha a gyökereit, az első megszólalását is alaposabban megértjük? Az ige csak akkor táplál, ha éhezünk rá. Az alaposság lehet időhúzás és rejtőzködés is. A prófétai szó eredeti összefüggését és értelmét is úgy érdemes keresni, hogy Isten örök igéjének csodájaként tekintünk rá.
Az ószövetségi szövegek gyakran konkrét emberi vonatkozásaikkal döbbentenek meg. Az evangéliumi szöveg a fény és sötétség ellentétére épít, ám nem fedi fel, miféle sötétségre gondol. Izajás szövege ennél sokkal konkrétabb. Zabulon Jákob tizedik fia volt, a bibliai elbeszélés szerint utódaiból származott Zabulon (Zebulon) törzse, amelynek lakóhelye, törzsi területe a Galileai-tengertől nyugatra helyezkedett el. Neftali törzse (Naftáli) az előbbitől északra lakott, területe egész Libanon hegyeinek déli nyúlványaiig tartott (vö. Józs 20,7). Ezen a területen érkezett Izrael földjére a régi kereskedelmi főút, „Via maris”, a tenger útja, ám rajta nemcsak kereskedők karavánjai, hanem az északi veszedelem is, amelyet hol asszíroknak, hol babiloniaknak, hol meg perzsáknak vagy később szíreknek kellett nevezni.
Amikor Izajás próféta a Kr.e. 8. században az Emmanuelről, a velünk lakó Istenről jövendölt, azt is látta már, ahogy asszír csapatok dúlják fel az északi országrészt, éppen azt a területet, amelyről itt szó van, Zabulon és Neftali vidékét. Szavai, amelyek a megkínzott vidék számára békét és megkönnyebbülést hirdettek, új meg új korok igazolták. Az első asszír hódítás után rövid fellélegzés következett, száz évvel később, Józija idején újabb átmeneti béke. Az asszír fogságba hurcolt népcsoport sorsa bizonyára a babiloni fogságba indulók számára is intő jel, illetve remény forrása volt egyszerre. Izrael sorsa a megaláztatás és a hazatérés, az elnyomatás konkrét tapasztalata és a megkönnyebbülés, az ajándékba kapott szabadság között hullámzik évek és évszázadok között. A két északi törzs, amelyek rendre először esnek áldozatul az északról betörőknek, nem csak elmélkedett a világosság és sötétség ellentétéről, hanem mindennapi valóságában várta újra meg újra a békét, a megértést, az összetartozást, az elvetett mag érését és aratását, a bőség és ünnep pillanatait.
Izajás részletének vége Midiánt említi. Úgy tűnik, ez az utalás Gedeon bíráskodását, a midiánitákkal szembeni csodás győzelmet idézi fel, amelybe az említett két törzs is bekapcsolódott. Harcoltak, de a győzelmet Istentől kapták ajándékba.
Koronázza minden emberi erőfeszítésünket, igazság keresésünket ilyen isteni ajándék: az Ige, amely a világba érkezett, világosítson meg és vezessen az ő útjain minket is.
Évközi 3. vasárnap, A év
