Becses vagyok az Úr szemében… - Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 2. vasárnapra
Az első három leírja Jézus keresztségét, ahogy megnyílik az ég, szózat hallatszik, és a Lélek megjelenik. A negyedik evangéliumban mindez nem közvetlen esemény, hanem látomás, tanúságtétel, amit a Keresztelő mond el. Keresztelő János feladata, hogy rámutasson Jézusra: „Íme, az Isten báránya.” Kétszer elmondja: „én sem ismertem őt”. Vagyis neki is kegyelemre, isteni ajándékra volt szüksége ahhoz, hogy felismerje Isten Fiának érkezését. Talán szándékos a különbségtétel: Jézus mindig azt hangsúlyozza, hogy ő ismeri az Atyát, és az Atya is ismeri őt. Kapcsolatuk a lehető legbensőségesebb, semmire vissza nem vezethető, semmitől sem függő, eleve adott. A Keresztelő ezzel szemben ki kell hogy jelentse: „Én sem ismertem őt…” A negyedik evangélium bevezetése többször is hangsúlyozza, hogy nem Keresztelő János a végső küldött. Az ő feladata csak annyi, hogy Jézusnak, az igazi világosságnak, az Igének jövetelét jelezze.
„Én sem ismertem őt…” Ez a kijelentés nem csak a Keresztelő alázatáról szól. Arra is utalhat, hogy a megismerés útja, Jézusé, és rajta keresztül az Atyáé, mások számára is nyitva áll, kegyelemből. A negyedik evangélium erre készít: hogy higgyünk Jézus Krisztusban, az Isten Fiában, és a hit által életünk legyen benne (vö. Jn 20,30-31), vagyis megismerjük a Fiút és benne az Atyát.
Keresztelő János hivatása, hogy Jézusra mutasson, róla tanúskodjon. János evangélista szerint szinte csak az a szerepe, hogy tagadja saját jelentőségét, s ezzel is utat készítsen az érkezőnek. Ennek az állításnak és tagadásnak furcsa kettősségét érzékeljük az első olvasmányban is. Izajás könyvének ezt a szakaszát, amely a szenvedő szolgáról szól, leggyakrabban Jézussal kapcsolatban halljuk a liturgiában. Ezen a vasárnapon és Keresztelő János születésének ünnepén azonban inkább Jánosról, az előfutárról és útkészítőről szól. Ő az, akit anyja méhétől fogva kiválasztott az Úr, hogy ujjongással köszöntse az érkező, szintén magzatkorú Jézust. Ő az, aki Izrael elé lépett, aki egész Júdát és Jeruzsálemet megtérésre szólította, aki Illés szavával és tekintélyével lépett fel, hogy a Messiás útját előkészítse – küldetése mégis minden emberhez szól, aki várja, hogy a Messiás belépjen hozzá, aki várja, hogy mélyebben megismerhesse a világba lépő Üdvözítőt.
Mintha most még az is Keresztelő Jánosra illene, ahogy Izajás tolmácsolásában a szolga kijelenti: „Így lettem becses az Úr szemében, és Istenem lett az erőm.” János csak a feladatában, a küldetésében lett „becses az Úr szemében”? Egészen elrejtőzik abban, amit tesz, nem marad saját méltósága, saját értéke, saját személyisége? Egyáltalán, mi marad neki, ha csak a feladatát, a kiáltását, halálának kegyetlen és oktalan helyzetét ismerjük meg az evangéliumok történetéből? – A szolga azt is kimondja: „Istenem lett az erőm…” Tehát mindenekelőtt: Jánosnak van Istene! Él az Úr, az ő üdvösségének Istene. Él az, aki megszólította, akinek népét igazságban szerette, akinek igazságát bátran képviselte, és immár örökké él az, akit börtönéből is küldöttekkel ostromolt. János szavának ereje van. Isten költözött a szavaiba, hogy megtérésre hívjon, hogy hitre neveljen, végül Jézusról tanúságot tegyen.
Az Úr szenvedő szolgájában a zsidó hagyomány elsősorban Izrael közösségét látta. Keresztelő János az a próféta, aki Izrael nevében tanúskodik a Messiás megérkezéséről. Ebben a hűségében igazán „becses az Úr szemében”. „Becsesnek lenni” itt ugyanaz a szó, mint ami a dicsőséget és súlyt kifejezi. János szavának súlya van. A tagadás helyett végül megtalálta azt az igazságot, amelyről szólnia kell.
Évközi 2. vasárnap, A év
