Kisfiú Kisfiú 

Isten folytatja, amit megkezdett bennünk: Martos Balázs elmélkedése Advent 2. vasárnapjára

Az Úr hegye, amelynek magas méltóságát már legutóbb is hirdette a próféta, most a megdöbbentő kiengesztelődés színhelye: akik azelőtt marták és pusztították egymást, most összetartoznak. A teremtés békéje helyreáll.

Advent újra meg újra alámerít az időnek és történelemnek, a prófétai látomásoknak, beteljesedésnek, majd újra várakozásnak különös váltakozásába. A készületi idő 2. vasárnapján ismét Izajás jövendölését olvassuk, amely Izáj törzsökének hajtásáról, a Lélekkel eltelt uralkodóról és az általa megvalósuló békéről szól.

Izajásnak ez a szakasza a hozzáértők és rutinos olvasók számára úgy ismert, mint harmadik jövendölés a dávidi uralkodóház számára ígért gyermekről. Az első a szűztől születő Emmánuelről szól (vö. Iz 7,14), a második a „Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Béke Fejedelme” nevet viselő Gyermekről (Iz 9,1-6), s lám, a harmadik – amelyet most olvasunk – Izáj törzsökének új hajtásáról beszél, aki hűséggel és igazsággal uralkodik, akinek idejében „sehol nem ártanak és nem pusztítanak” az Úr szent hegyén, mert „a föld tele lesz az Úr ismeretével”. E három jövendölés együtt tanúskodik a születendő Fiú reményéről és az általa, benne megvalósuló üdvösségről, a béke királyságáról. Ezt a békét nekünk majd a karácsony éjszaka hirdeti újra, az angyalok énekével: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön…” Izáj Dávid apja. Izáj törzsökének új hajtása Dávid leszármazottja, akiben Isten megújítja és talán felül is múlja a Dávidnak tett ígéreteket.

Izajás e szavai azonban nem csak e két dávidi jövendöléshez csatlakoznak. Közvetlen összefüggésük szerint úgy mutatják be az Úr küldöttét, mint aki véget vet Asszíria erőszakos és gőgös uralmának. A 10. fejezet vége ugyanis éppen erről beszél: itt is törzsökről, vagyis egy kivágott fa maradványáról van szó. Ez a fa azonban a megtépázott Asszíria és Libanon életfája. Asszíria Izajás próféta idejének nagy és fenyegető ellensége, a totális elnyomás és erőszak jelképe, az igazságtalanság és hatalom győzelmi mámorának földi megszemélyesítője. Asszíria saját kezének erejével dicsekedett, azzal, hogy „bölcs” és „okos” (Iz 10,13). Az Úr azonban maga árasztja el küldöttét lelkének ajándékaival: a bölcsesség és az értelem, a tanács és erősség, a tudás és félelem lelkével, s ami ebből fakad, nem erőszak, hanem az alacsony sorsúakra, a föld szegényeire irányuló figyelem, méltányos ítélet. A „bölcsesség” és „értelem” együtt arra való, hogy a küldött Isten szemével lássa a világot, Isten jelenlétében, Isten rendje szerint; a „tanács” és „erősség” az előbbi ajándékok közvetítésére való, a konkrét terveket és ezek végrehajtásának képességét jelenti; a „tudás” és a „félelem” pedig arra irányul, hogy Isten jelenlétét ne tévessze szem elől, megtalálja őt a valóság sokrétűségében, a tények, tettek és ajándékok állandó mozgása közepette is.

A most olvasott jövendölés sajátos módon folytatja azt is, amelyet Izajás 2. fejezetéből múlt vasárnap olvastunk (Iz 2,1-5). Ott, a 2. fejezetben az idegen népek és Izrael maga is szent zarándoklatra indult az Úr hegyére, hogy ott Isten törvényét megismerje, ragyogó világosságát felfedezze. Akkor úgy látszott, elég lesz a népnek, Jákob házának az Úr világosságában járni ahhoz, hogy a nemzetek világossága is lehessen. Ez a különleges zarándoklat, lám, úgy ér célhoz, hogy Isten küldöttje lép a világba: Izáj új hajtása, valaki, aki Isten oldaláról érkezve odaáll az emberek mellé. Az Úr hegye, amelynek magas méltóságát már legutóbb is hirdette a próféta, most a megdöbbentő kiengesztelődés színhelye: akik azelőtt marták és pusztították egymást, most összetartoznak. A teremtés békéje helyreáll.

Mihez kapcsolódik még Izajás jövendölése? Bizonyára mindahhoz, amit a szívünkben talál: a jónak, békének, a kiengesztelődésnek vágyához. A pislákoló hithez, ahhoz a gyakran homályos, mégis valóságos ismerethez, amellyel Istent ismerjük, a béke akarásához, amelyet lelkével megtisztít és megerősít.

Advent 2. vasárnapja, A év

05 december 2019, 17:17