Örök remény: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 32. vasárnapra
Vasárnapi olvasmányunk a Makkabeusok második könyvéből való. A Makkabeus testvérek a Krisztus előtti II. században, Kr.e. 167 körül vezettek felkelést apjukkal együtt a szír uralkodó, Antióchus Epifánész ellen, aki betiltotta a zsidó vallás gyakorlását, megszentségtelenítette a jeruzsálemi szentélyt, a zsidóságot pedig pogány szokások átvételére kényszerítette. A Makkabeusok a zsidó nép nemzeti és vallási önállóságáért küzdöttek, ezzel Izrael Istenéért. A Bibliában két könyvet tartunk számon az ő nevük alatt: az első az elnyomatás és a nyomában támadt felkelés történetét mutatja be, a második tanulságos buzdító történeteket mond el ugyanebből a korszakból.
A történet, amelyet vasárnap hallunk, egyfelől az Isten iránti hűséget példázza, a megalkuvás nélküli kitartást a törvény előírásai mellett. Másfelől – s az evangéliummal egybeolvasva ez emelkedik ki belőle – a holtak feltámadásába, az igazak örök jutalmába vetett hitet, amely a szereplőket különleges állhatatosságra teszi képessé. Anya és hét fia nem lebeszéli egymást, nem a meglévő földi köteléket féltik, inkább a hitre és hűségre biztatják egymást állhatatosan. Új születésre készülnek, egy másik életbe akarnak átlépni.
Az ószövetségi hit Isten földi áldását remélte és várta. Az igazak jutalmat érdemelnek, a gonoszok büntetést. A nép sorsa azonban nem volt megnyugtató, hitében lassan megszületett annak a nagy fordulatnak reménysége, amelyet végső ítéletnek hívunk. Hogy Isten majd újjászületést ad az egész népnek, megfordítja a világ sorsát, helyreállítja a jogot és igazságot egy másik világban, ha nem ezen a földön. Amikor azonban a hitükhöz hűségesek szenvedéseit szemlélték, a vértanúkat látták, ennél is tovább mentek, személyesebb módon fogalmazták meg a feltámadás reményét: Isten, mondták immár, fel fogja támasztani az igazakat, és örök jutalmat ad nekik, egyenként, személyesen. A teremtő Isten újjáteremti az életet. A Gondviselő Isten nem hagyja, hogy a semmibe hulljon, aki szavára, jelenlétére szóval és dicsérettel felelt.
Az olvasmányban – a kínpadon – dühös, de bátor kiáltásokat hallunk: „Te gonosztevő! Földi életünket elveheted, de a mindenség királya feltámaszt minket az örök életre, mert az ő törvényeiért halunk meg.” „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménybe, hogy ő feltámaszt minket. Ám a te számodra nincs feltámadás az örök életre.” Az örök élet ebben a pillanatban csak az igazaké, csak jutalom: részvétel Isten életében, bőségében, gazdagságában.
Az anya és a hét fiú történetét nem véletlenül őrizte meg a hagyomány. Nemcsak a hitük példás, és nem is csak szenvedésük megdöbbentő. Az anya jelenléte az ajándékba kapott földi életre emlékeztet, a fiúk életére, születésére. Ugyanakkor egy olyan anya, akinek hét fia volt, e korban különösen is dicsekedhetett Isten áldásával. Mégsem habozik, hogy fiainak életét Isten kezébe helyezze, őket újjászületésre biztassa. Hétszeres fájdalmában is megőrzött hite a teljes, kipróbált, mélységes hit.
Különös törvény, hogy aki mindennapjaiban az életet szereti és szolgálja, az a fájdalomban és nehézségben is bátrabban dönt az értelem, az odaadás, a bátorság mellett. S mintha fordítva is igaz volna, hogy egyre ádázabbul igazolja magát az önző, aki csak magával törődik, aki nem tud hinni semmi nagyszerűben, aki előbb kineveti, aztán meg üldözi a másik reménységét. Az Úr törvénye nem kicsinyes, nem arra biztat, hogy a legkisebb hibák és vétségek elől meneküljünk szüntelen – és mégis megtörténik, hogy a kicsiben akarunk hűségesek lenni, hogy majd a nagyban is azok lehessünk. Különösen hazugsággal és elnyomással szemben elérkezik a pillanat, amikor már nincs értelme kompromisszumot kötni, megalkuvónak lenni.
Néhány ilyen pillanatot élhetünk át az olvasmányban. Egy nagyobb, teljesebb, hűségesebb élet reményében.
Évközi 32. vasárnap, C év
