Hűség és remény - Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 27. vasárnapra
Martos Balázs atya / Vértesaljai László – Vatikán
Habakuk próféta könyvének részletét olvassuk, sőt, valójában két rövid részletet együtt (Hab 1,2–3; 2,2–4). A két részlet a prófétai könyv első két fejezetének sajátos párbeszédét sűríti össze: a próféta Istenhez fordul kérdésével, aki válaszol, s ez még egyszer megismétlődik. A próféta Istent szólítja a világban tapasztalt erőszak és baj láttán, amely fájdalmasan érinti és kihívás elé állítja. Isten válasza egyfajta ígéret, és előbb az egész néphez szól: idegenek által bünteti meg a széthúzás és erőszak szítóit; a második párbeszédrészben az Úr szózata is személyesebb jellegű: a prófétát biztatja kitartásra, türelemre, hűségre, hitre.
A próféta két fájdalmas kérdést tesz fel Istennek: meddig, illetve miért… Meddig nem válaszol az Úr, meddig nem hallgatja meg a hozzá intézett kérést? Miért fedi fel a próféta előtt a gonoszságot, miért mutatja meg a nyomorúságot? A próféta nemcsak üzenetet közvetít, hanem közbenjáró szerepe is van. Az Isten közelében élő ember érzékeny, fáj neki saját maga és mások sorsa, fáj neki, ami Istennek is fáj, a választott nép megosztottsága. Habakuk erőszakról, gonoszságról, nyomorúságról beszél, egy elvadult, egymást tipró, igazságtalan társadalom feszültségeiről. Ősi hagyományt folytat: Izajás énekelte „barátjának” énekét szeretett szőlőskertjéről (Iz 5,1-7), amelyért mindent megtett, s amely most békesség és igazságosság helyett igazságtalanságot és jajkiáltást terem. Jeremiás panaszai is felötlenek bennünk, aki legszemélyesebb kudarcként élte meg a nép viszályait, amelynek ítéletet kellett hirdetnie, pedig életét szánta érte.
Meddig nem felelsz, Uram, ha hozzád kiáltok? És egyáltalán: miért avattál be igazságodba, ha ettől csak fájdalmam lesz nagyobb? Miért tettél meg bizalmasoddá, ha nem hallgatsz rám, és miért tártad fel szereteted édességét, ha aztán a világ keserű epéjét zúdítod rám? Habakuk panasza nagyon is érthető. Istent kutatja a világ eseményeiben. Isten szemével akarja látni a világot, ha egyszer azt a különleges kegyet nyerte, hogy Isten beavatta terveibe.
Isten válasza egyszerű, világos biztatás. Még egy lépés, a bizalom újabb megfogalmazása. Látszólag nem törődik a világ bajával, a próféta gyötrelmeivel, csak megerősíti ígéretét. „Írd le a látomást, vésd fel táblára…” – mint a kőbe vésett szó, kitörölhetetlen, számon kérhető, olyan az Isten ígérete. „A maga idejében beteljesedik és nem hiúsul meg; ha késik, csak várj, biztosan bekövetkezik, tévedhetetlenül.” Jézus állít majd hasonlót: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.” (Mk 13,31). A zsidó nép kulturális emelkedésének abban a szakaszában vagyunk már, amelyben az írott szó állandóságot, visszakereshetőséget sugall. Mózes kőtáblát hozott a törvény igéivel, Ezekielnek tekercset kellett lenyelnie, Baltazár lakomáján kéz jelent meg, és a falra írta a fenyegetés igéit. A betű, a kőbe vésett szó, a táblára írt ige megmarad, mint egy szerződés egyik példánya, amellyel most Isten kötelezi el magát.
„Akinek nem igaz a lelke, elbukik, de az igaz élni fog hűségéért” – hangzik újra Isten válasza. A megpróbáltatások korszakáról van szó. A próba egyben kísértés, válságos helyzet, amely megmutatja, kinek mi lakik a szívében. Megmutatkozik, kinek nem igaz a lelke. Aki viszont kitart Isten mellett, azt Isten megerősíti és élteti. Hogy „élni fog”, jutalom is, de bizonyos értelemben egyenes következménye kitartásának: csak élő lélekkel, Istenbe kapaszkodva lehet hűségesnek megmaradni.
Az evangéliumban Jézus szavait halljuk, ahogy tanítványait kitartásra, kötelességtudatra neveli. Jó hír, hogy érdemes a jót megtenni, újra meg újra, minden ellankadás és elkedvetlenedés ellenére: elmúlik majd ez is, és marad a próféta reménye, marad Jézus beavatottjának öröme: megértettem, amit Uram akar, „tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne…” (vö. 2Tim 1,12).
