Harsányi Pál Ottó erkölcsteológus a Lambert-ügyről

Somogyi Viktória - Vatikán

Mi a különbség a vegetatív állapot vagy súlyos négyvégtagú bénulás, a tetraplégia között?

Vincent Lambert 2008-ban szenvedett autóbalesetet, amelynek következtében mind a négy végtagja lebénult és azóta szorul állandó egészségügyi ellátásra. Spontán légzése  van és a szíve is magától, rendszeresen ver, csak a táplálásáról és folyadékellátásáról kell folyamatosan gondoskodni. A tartós vegetatív állapot ezzel szemben azt jelenti, amikor a beteg nem reagál a környezet ingereire. Vincent esetében olyan személyről van szó, aki válaszol a környezete ingereire és különleges ellátást nem igényel. Ugyanúgy kell kezelni, mint más súlyos beteget. Nincs halál közeli állapotban, semmi más olyan súlyos betegsége nincs, ami az életét veszélyeztetné – foglalja össze az interjúban a 42 éves francia fiatal ember helyzetét P. Harsányi Pál Ottó bioetikus, erkölcsteológus.

Az életvégi helyzetekben akkor sem indokolt az élet elvétele, amikor valaki tartós vegetatív állapotban van

Az orvosok egyik csoportja azt állítja, hogy Vincent tartósan vegetatív állapotban van, ami nem helyes, egy másik csoporta szerint viszont ez a beteg a mininális öntudat állapotában van. Az édesanyja és más a közelében levő személyek is megerősítik, hogy amikor nevén szólítják, odafordul, számos reakciót ad, tehát ugyanolyan személyes kapcsolatba kerülnek vele a szerettei és az ápolói, mint másokkal, akik erre válaszolni is tudnak. Ki kell emelni, hogy az életvégi helyzetekben akkor sem indokolt az élet elvétele, amikor valaki tartós vegetatív állapotban van, amikor tehát hiányoznak ezek a reakciók. Azokban a helyzetekben az a kérdés merül fel, hogy meddig kell az életbentartó kezeléseket alkalmazni. Vincent esetében erről nincs szó, hiszen csak egy átlagos súlyos betegnek kijáró folyadék és táplálékpótlásról van szó. Ezért fájdalmas az, hogy június 28-án, pénteken a francia Legfelsőbb bíróság lehetővé tette jogi értelemben, hogy egy burkolt eutanáziát hajtsanak végre Vincent Lambert betegen – mutat rá P. Harsányi. Ezt a döntést Vincent felesége támogatja, míg katolikus szülei ellenzik. Ez mindig azért fontos, mert egy ilyen súlyos beteggel való kapcsolat és az ellátásnak a minősége egy próbája annak, hogy egy társadalom vagy egy kultúra az életnek a más értékeihez vagy a szenvedő emberhez miként viszonyul. Mindig az ilyen határhelyzetekben nyilvánul meg az, hogy a társadalom, a jogrend, az orvosetika, általában az embereknek a véleménye, hozzáállása milyen. Ennek ugyanis óriási humanizáló hatása van az életnek a kevésbé nehéz és kevésbé drámai szerepére is. Amit erről tudni lehet, hogy ártatlan ember életének a kioltása mindig tilos. Ehhez hozzátehetjük, hogy nem kell minden esetben minden életfenntartó eszközt alkalmazni, viszont az arányos életfenntartó kezelést és eszközöket igen – figyelmeztet az erkölcsteológus. 

A minimális öntudat ma a neurológiában és az orvostudomány más területein is egy meghonosodott fogalom

Korábban az egyház a rendes és a rendkívüli kezelések közötti különbségtételt alkalmazta, most viszont az arányos kezelésről van szó Vincent esetében, hiszen nem áll fenn a tartós vegetatív állapot, hanem a minimális öntudat állapotában van. A minimális öntudat ma a neurológiában és az orvostudomány más területein is egy meghonosodott fogalom, ami azokat a válaszokat és reakciókat foglalja magában, amiket egy ilyen beszélni nem tudó ember is a környezetével tud közölni. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy egy ilyen emberhez miként közelítünk, mert ő ugyanúgy érzi és értékeli ezeket, mint az, aki szavakban el tudná mondani.

Vincent édesanyja néhány nappal ezelőtt felszólalt az ENSZ-ben. Beszédében azt hangsúlyozta, hogy fia nem egy tárgy, hanem egy személy, akinek a kijáró tisztelet a legfontosabb.

Minden embernek a méltósága egyenlő függetlenül attól, hogy milyen egészségügyi állapotban van

A katolikus egyház ilyen beteg esetében abból indul ki, hogy minden embernek a méltósága egyenlő függetlenül attól, hogy milyen egészségügyi állapotban van. Mindig a számára megfelelő terápiát kell biztosítani, ami a méltóságát megőrzi és növeli – hangsúlyozza P. Harsányi.

A katolikus bioetika válasza: a terápiás szövetség

Az életvégi problémák esetében, akkor is, amikor valaki már haldokló beteg a hospice ellátásról vagy palliatív kezelésről szoktak beszélni, ahol nemcsak a fizikai tüneteket kell kezelni, hanem a kapcsolattartásnak, a lelki dolgok megbeszélésének az igényét, ha valaki vallásos, akkor a szentségekhez való hozzájutás lehetőségét is. Vincent esetében erről nincs még szó. Egyáltalán nem igényel életvégi kezelést, hanem a súlyos betegeknek kijáró hosszú távú kezelést kell biztosítani számára. Esetében tehát a megfelelő kezelés a legfontosabb, amit a katolikus bioetika a terápiás szövetségben gondol el. Ezt a fogalmat (terápiás szövetség) a nemrég elhunyt Elio Sgreccia bíboros, a római katolikus bioetika egyik oszlopa – az olasz nyelvterületen mindenképpen – honosította meg. A terápiás szövetség: a beteg, az objektív orvosbiológiai adatok és a beteget körülvevő segítő személyeknek a köre. Vagyis a beteg, a betegsége és az őt körülvevők köre határozza meg a megfelelő terápiát. Az orvosok, a rokonok, a kórházlelkész, a mentálhigiénés szakember, mindenki, aki egy ilyen beteget – krónikus beteget, mint Vincent, vagy végstádiumban levő beteget – körülvesz, figyelembe veszi a tudomány jelenlegi állását a betegségről és arról, hogy milyen terápiákat lehet alkalmazni, mindig a személyre szabva. Tehát bevonja a beteget, a rokonokat, hogy az egyes kezelések közül mi az, amit lelkileg el tud viselni, minek van értelme és mindaddig megpróbálja a betegnek az életminőségét és méltóságát megtartani, amíg lehet. Ha valakit ilyen gondoskodó szerető közeg vesz körül, tehát a terápiás szövetség, ami jelenthet palliatív terápiát hospice keretek között vagy saját otthonában, ez minimálisra csökkenti azt az igényt, hogy bárkinek a fejében is megforduljon, hogy eutanáziát kérjen. Az eutanázia mindenki számára egy kudarc. Kudarc a társadalom és az orvoslás számára azért, mert egy komoly kihívással nem tudott számot vetni.

A krónikus vagy végstádiumban levő beteg esetében is lehet eredményt elérni és minőségi munkát végezni

Összefoglalva az eutanázia tiltását és a beteg elkísérésének a felajánlását, ami a keresztény emberképből, a Krisztuskövetésből fakad, azt tudjuk mondani, hogy lassan-lassan az orvostudomány és a társadalom is elfogadhatja azt, hogy a krónikus vagy végstádiumban levő beteg esetében is lehet eredményt elérni és minőségi munkát végezni és minőségi szolgálatot biztosítani. Egy orvosnak, egy segítő embernek ugyanis az a legnehezebb ilyen esetekben, hogy egy haldokló vagy egy tartósan súlyos beteg esetében, mint Vincent is, a szokványos értelemben vett siker nem nagyon áll elő, mert nem fog meggyógyulni vagy nem kezd el beszélni, de mégis ezekben az esetekben is van siker, amit az orvosi szakirodalom is elismer. Itt is lehet minőségi ellátást nyújtani. Ez egy szemléletformálás, amihez a kereszténység a maga hitével és emberképével hozzá tud járulni. Így tehát az eutanázia tiltása nem az egyetlen szava, hanem a krónikus és a végstádiumú betegeknek az ellátása az ellátás minőségét és az emberi minőséget növelő tevékenységgé válik. Ez messze túlmutat azon a néhány emberen, aki ebben részt vesz (beteg, rokonok és az őt ellátó csoport) és épül ebből. Ez a fajta kitartás és erkölcsi, emberi kultúra ugyanis pozitív hatást fejt ki a gyógyítás és a társadalmi kapcsolatok tágabb körére.

Az élet elvétele helyett mi az, amit a keresztény ember jó szaktudással és lelkiismerettel nyújtani tud

Ezért van prófétai hatása és üzenete az egyház klasszikus tanításának az Evangelium vitae k. enciklika óta, ami az abortusszal és az eutanáziával foglalkozik. Ebben a dokumentumban nem annyira a tiltáson van a hangsúly, hanem azon, hogy az élet elvétele helyett mi az, amit a keresztény ember jó szaktudással és lelkiismerettel nyújtani tud.

Nem viselkedhetünk másként egy krónikus beteggel, mint a környezet vagy a teremtés egyéb értékeivel szemben

Jorge Bergoglio, aki a szegények és a védtelen emberek pápája, pápaságának egyik vezérfonala, hogy ki kell állni a kiszolgáltatott emberek mellett. Nagyon érdekes, hogy a teremtésvédelemre vonatkozó Laudato si k. enciklikájában nagyon jól össze van kapcsolva, hogy minden segítségre szoruló ember vagy szubjektum a megfelelő ellátást igényli. Párhuzamot is von a születő élet és a sebzett környezet között. Felhasználja XVI. Benedek pápa gondolatát, miszerint a környezetnek a pusztulása és a gyenge ember, szubjektum, aki lehet egy születő ember, egy krónikus betegségben szenvedő vagy egy végstádiumú beteg is, a velük való kapcsolat egy osztatlan szívből, személyiségből fakad. Tehát nem viselkedhetünk másként egy krónikus beteggel, mint a környezet vagy a teremtés egyéb értékeivel szemben, fenntartva azt a nagyon fontos különbséget, hogy nem keverhetjük össze a személyes kapcsolatokat és az egyéb teremtményekkel kialakított kapcsolatunkat. Mindkettő értékes, de van közöttük egy létrendbeli különbség. Mégis XVI. Benedek Caritas in veritate k. enciklikája és Ferenc pápa szociális megnyilatkozásai illetve a teremtésvédelemmel foglalkozó enciklikája, egy tőre vezethető vissza: az ember szíve és az erényeknek a rendszere, az Isten adományainak a tiszteletben tartása és az életnek a tisztelete egy és ugyanaz, megtartva az élő és az élettelen, valamint a személy és a nem személyes létezők közötti különbséget.

A szeretet rendje

Egy belső megtérés szükséges ahhoz, hogy mindenki aki segítségre szorul, az a megfelelő támogatást kapja, amit talán a szeretet rendjével hozhatunk összefüggésbe, ami a keresztény kultúrának és spiritualitásnak Szent Ágoston óta része. Az ordo amoris, a szeretet rendjéből bontakoznak ki azok a bioetikai, orvosetikai alapelvek is, hogy milyen arányos kezelést kell kapnia egy betegnek. Vincent esetében egy súlyos betegről, de messze nem tartósan vegetatív állapotban levő betegről és még kevésbé egy végállapotú betegről van szó, hanem egy normál betegről, aki kiemelt ellátást igényel. A fent említett hozzáállás kihatással van arra, hogy más, segítséget igénylő emberekkel hogyan viselkedünk. Ez azért is fontos, mert az utóbbi néhány évben nagy hangsúlyt kapott az a téma, hogy bizonyos segítségre szoruló emberekkel szemben legyünk szolidárisak vagy segítőkészek, de ezeket a személyeket nem lehet  elkülöníteni. Tehát egy közösségbe kell fonnunk a szegény, a kiszolgáltatott, a megalázott, a tartósan beteg és a haldokló embert is. Sajnos a világi gondolkás nem mindig fonja őket egybe, ahogy a szenvedő természetet sem.

A teljes ember szolgálata

Ez a fajta integrált szemlélet és ökológia, amit a Laudato si k. enciklikában is megtalálunk, a teljességre, a teljes ember szolgálatára ösztönöz és ez az, ami a keresztény gondolkodás középpontjában áll. Jézus is az egész embert gyógyította és őt helyezte a középpontba. Ez a fajta teljesség szemléletű megközelítés a Populorum progressio k. enciklikától (1967) is datálható. VI. Pál a fejlődést nem pusztán materiális, hanem lelki, kulturális és közösségi dimenziójában is értelmezte.