Bárányból pásztor – Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 4. vasárnapjára
Az első pecsétek – a 6. fejezetben – ítéletet és bajt rejtenek, büntetést a gonoszoknak és bűnösöknek. A 6. pecsét feltörése után azonban megjelölik a 144.000 üdvözültet, a büntetés után az üdvösség képei következnek. A látnok előbb Izrael 12 törzsének üdvözültjeit látja maga előtt, majd ezek mintegy kiegészülnek a világ minden nemzetéből származókkal, s együtt alkotják az üdvözültek megszámlálhatatlan seregét (7,9). „Fehér ruhában voltak, a kezükben pálmaággal.” Fehér ruhájuk jelzi, hogy immár egészen az égiekhez tartoznak. A pálmaág a győzelem jele, elsősorban a görög világban használatos szimbólum, de késői bibliai történetekben is találkozunk vele (1Makk 13,51; 2Makk 10,7).
A Jelenések könyve sokkal hosszabban beszél az üdvözültekről, mint a gonoszok büntetéséről. A látnoknak a vének egyike, vagyis az égi tanács tagja magyarázza el, amit lát. Az üdvözültek „ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében”, vagyis Krisztus vére árán, a megváltás csodája által tisztultak meg. „A nagy szorongattatásból jöttek.” A Jelenésekben gyakran szó esik vértanúkról, az üldözések áldozatairól, s kétségtelen, hogy a könyv látomásai az ő sorsukról, örök dicsőségükről is szólnak. A „nagy szorongattatás” azonban mindenkire vonatkozik, mert a végső idők az apokaliptika szerint csak nehezek lehetnek, csak megpróbáltatást jelenthetnek. A világ döntő átalakulás előtt áll, szülési fájdalmakban szenved, voltaképpen ez mutatkozik meg üldöztetésben, belső és külső nehézségekben, az emberi gyengeség sokféle formájában.
A nagy szorongattatás után azonban nagy béke és teljesség következik, s az égi tanács tagja nem késik, hogy ezt is ékes szóval ecsetelje. Az üdvözültek élete Isten szünet nélküli szolgálata. Nemcsak végtelen megtiszteltetés „éjjel-nappal” „Isten trónja előtt állni”, hanem az élet forrása is, hiszen magával az élettel vannak éltető kapcsolatban. A látnok a prófétai irodalomból ismert képeket használ, hogy mondandóját kifejezze. Izajás jövendölte (Iz 49,10), hogy a választottak, akik hazatérnek a Sion hegyére, minden bajtól, fáradságtól, perzselő hőségtől oltalmat nyernek, és „élő vizek forrásához” jutnak. A próféták fejedelme az első, aki királyi trónon ülve szemlélte az Urat, amikor meghívását kapta (Iz 6,1), s aki az ő szelíd, ámde mindenre kiterjedő hatalmát abban is beteljesedni látta, hogy jó pásztorként „letöröl a szemükről minden könnyet” (Iz 25,8).
A Jelenések könyvének alaphelyzete a szemlélés. A látnok elsősorban nyitottságot kér az olvasótól, megértést, befogadást. A könyv látomásai nem közvetlen cselekvésre indítanak, hanem belső, mély megértésre és megtérésre, gyakran ellentétek elfogadására abban a reményben, hogy a nagyobb feszültségből végül még nagyobb jó születik. A látomások képei olykor mintha szándékos feszültséget keltenének. Így például igazán különleges, hogy a Bárány egyben pásztor is, aki legeltet. Ő a gyönge a gyöngék között, aki meghalt és mégis él, akit senki nem védett meg, ám most végső és teljes hatalommal védelmezi a gondjára bízottakat. Vérben sem lehet fehérre mosni a földi ruhát, csak magát az életet, azt a személyt, aki elmerül Krisztusban.
A történelmet szemlélő ember leginkább akkor ont könnyeket, amikor nem érti, mi miért történik, amikor foglyul ejtik a dolgok, az események, és elveszettnek érzi magát. Így sírt a látnok is, mielőtt az égi könyvet felnyitották (vö. Jel 5,4). Isten nemcsak végtelen gyengéd, amikor a könnyeket letörli a szenvedők arcáról, ő maga a teljes megértés, a szellemi szabadulás is, aki végre felfedi, mi hogyan ér célba, mi mire volt jó, mi miért történhetett.
„Elment a jó pásztor” – énekeltük a nagyheti liturgiában. Most jelenlétét ünnepeljük: a gyenge bárány erősebb a halálnál, s éppen gyengeségében lett szelíd, örök, jó pásztorunk.
Húsvét 4. vasárnapja, Jel 7,9.14b-17
