Jelen van az Úr – Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 2. vasárnapjára
Az egyik a Feltámadott megjelenéseinek története, egyszeri, elmúlt események sorozata, melyeknek persze máig gyümölcse van. A második az egyház tanúságtételének története, a közösség kibontakozásának, az örömhír elterjedésének története, amelyről az Apostolok cselekedeteiben olvasunk. A harmadik nem más, mint a végső jövő, az égi dicsőség története, amelyet még csak a látnok ismer, és a látnok oszt meg a hívőkkel: ez a Jelenések könyvének története, amely a húsvéti időben a szentleckékben tárul elénk. Mindhárom összefügg egymással, egymásból következnek, de mégsem azonosak. Most a szentleckével, a Jelenések könyvének részleteivel szeretnék foglalkozni.
A Jelenések könyve a végső jövőről szól – de milyen értelemben? A könyv első fejezetének mostani részlete világossá teszi, hogy a végső időben köztünk van a feltámadott Krisztus, meglátogat, hogy feltárja a történelem értelmét. A látnok, János, így mutatkozik be: „az üldöztetésben társatok”. Ehhez kapcsolódik, hogy Patmosz szigetén „az Isten szava miatt” volt, „meg azért, hogy Jézus mellett tanúságot” tegyen. Úgy tűnik, a látnok felismeri, hogy Isten szaváért kell szenvednie, azért üldözik, ugyanakkor ezt az üldöztetést mint alkalmat használja fel a tanúságtételre. Mint az Apostolok cselekedeteiben: az Úr szava gyakran éppen akkor terjed, amikor a hívők kénytelen-kelletlen más helyre mennek, másutt is hirdetik az evangéliumot (vö. ApCsel 8,2.4; Mk 1,38).
A látnok a közösség tagjaként szólal meg. Az üldöztetéseket a többiekkel együtt viseli. Ez egyrészt hitelessé teszi tanúságtételét, másrészt az olvasót is arra emlékezteti, hogy a látomások, amelyekbe beavatják, illetve a nehéz események, amelyeket az üldözötteknek el kell viselniük, összefüggnek, mint színpadi háttér és mint maga a dráma, mint egy eseménysor kétféle értelmezése, mint egyazon történet színe és fonákja.
Amit a látnok mond, annak isteni tekintély az alapja, az a történelem isteni értelmezését nyújtja. Erről szól a szakasz második része. Bevezetésként megszólal „egy hang”. Az isteni üzenetek a zsidó hagyományban elsősorban hang formájában érkeznek. A hang szellemibb, kevésbé érzéki, távolabb van a megragadhatótól, a bálványként kifaraghatótól, mint a kép, a látomás. Másrészt a hang, ha értelmes beszéd, megszólítja az értelmet, gondolkodásra hív, az üzenet átadására. Ez a kifürkészhetetlen, azonosítatlan és mégis tekintélyes hang parancsot ad: „Amit látsz, írd le a könyvbe, és küldd el a hét egyháznak.” A Jelenések könyvének alaphelyzete ez: a látnok felírja látomását, és elküldi ezeket a hét egyháznak, amelyeket a 2-3. fejezet fel is sorol majd. A hetes szám persze arról árulkodik, hogy a helyi közösségeken túl az üzenet másoknak is szól, az egész egyháznak.
Az isteni tekintély azonban közvetlenebbül akar megnyilatkozni, s a következő pillanatban a hangot felváltja a látás. „Megfordultam, hogy megnézzem, ki szól hozzám. (…) hét arany gyertyatartót láttam, a gyertyatartók között pedig valakit, aki az Emberfiához hasonlított. (…) Amikor megpillantottam, mint egy halott, a lába elé rogytam.” János az Emberfiával találkozik, vagyis a világot ítélő Krisztussal, aki papi öltözékben, bokáig érő ruhában és aranyövvel áll előtte. Isten jelenléte élet és halál, halál és feltámadás: a halálra vált látnokot az Úr segíti fel, hogy láthassa, és éljen jelenlétében. Ő is bemutatkozik, mint Feltámadott, mint élet és halál Ura: „Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő. Meghaltam, s lám, mégis élek, örökké. Nálam van a halálnak és az alvilágnak a kulcsa.”
A húsvéti jelenésekben még úgy tűnhetett, csak az asszonyok borultak Jézus lábához, szeretetükkel akarták megragadni azt, aki számukra az élet értelme lett. A Jelenések könyvében az egész történelem borul az élő Jézus Krisztus elé, hogy tőle életet kérjen, és kapjon.
Húsvét 2. vasárnapja, C év
