Kötél Kötél 

Alászállt, felmagasztaltatott: Martos Balázs atya elmélkedése Virágvasárnapra

Ki vagy te, Uram, hogy ilyen messze jössz utánunk? – kérdezem a szenvedő és megdicsőült Urat. Húsvétkor újra választ remélek szenvedésének történetéből, újra választ várok tőle magától.

Az Úr szenvedésének vasárnapján felolvassuk Pál apostolnak a Filippiekhez írt leveléből a szenvedő és megdicsőülő Krisztusról szóló himnuszt, mint majd nagypénteken is, a délutáni szertartáson. Az Ige megtestesülésének, a Fiúisten emberi születésének, szenvedésének és megdicsőülésének egyik legteljesebb és legősibb köszöntése ez. Első mondatainak cselekvője Krisztus Jézus, aki magára veszi az emberséget és magára veszi a szenvedést meg halált. Második részének alanya Isten, aki felmagasztalja, felemeli és megdicsőíti, minden más név fölé helyezi Jézus nevét, hogy arra minden térd meghajoljon a mennyben, a földön és az alvilágban, és megvallja: Jézus Krisztus az Úr.

Az első mondatok állítva tagadnak és tagadással állítanak: az emberség vállalása, a megváltás műve a Fiú önmegtagadása és önkiüresítése. Útja lefelé ível, a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Az emberség az istenséghez képest kevésnek tűnik. A második rész felfelé ível, a fénybe, dicsőségbe, kozmikus diadalba, mindenek fölé és mindenki mennydörgő ünneplésétől kísérten. A felmagasztalás szavát Isten mondja ki, de ezt visszhangozza az egész teremtett világ. Talán nem is úgy, mint határozatot, mint elismerést, önmagát alávető hódolatot, hanem mint szerető örvendezést, amelyben minden megtalálja a helyét, mindenki megtalálja a saját, újra élt méltóságát és teljességét. A Fiú mélybe szállása nemcsak pokoljárás, nem valami furcsa tapasztalatszerzés, hanem a legteljesebb együttszenvedés, a bűnössel és „pokolra süllyedővel” vállalt legbensőbb közösség, amelyből, ha felemelkedik minden más fölé, mint magával ragad, mindent a magasba visz, mindent saját ragyogó dicsőségének fényével áraszt el az Isten egyszülött, szeretett Fia.

Pál apostol maga írta ezeket a sorokat, vagy készen kapta? Vajon a filippiek ismerték őket, mielőtt náluk járt térítő útján, vagy csak levelében olvasták először? Nem tudjuk. Így is elég megdöbbentő, hogy mintegy húsz évvel Jézus szörnyű kereszthalála után ez a himnusz a látható és láthatatlan világ minden szereplőjét az ő közös dicsőítésre hívja. „Isten alakjában volt”, mondja a szöveg, de szolgai alakot öltött magára – s ezt az „alak” kifejezést (morfé) csak itt olvassuk az egész Újszövetségben. Jézusban egyszerre ismerhető fel, hogy milyen az Isten, és az, hogy lényege szerint milyen az ember, a megváltott és megszabadított. Jézus „megalázta magát, és engedelmes lett a halálig” – nem az emberlét megalázó, hanem a szenvedés, az igazságtalanság elviselése, a botrányos kereszt – Isten Fia mégsem tartotta idegennek magától mindezt, pedig Istennel egyenlőként nem szenved, nem is változik. Nem tartotta zsákmánynak, másoktól rabolt vagy másoktól titkolni és elzárni való dolognak az ő istenségét, sokkal inkább azzal mutatta meg, hogy mindenkinek felkínálta, mindenki számára elérhetővé tette életét, bölcsességét, jelenlétét.

Van, akit ez a korai krisztushimnusz a lábmosás jelenetére emlékeztet: ahogy Jézus leteszi, majd újra magára ölti felsőruháját, ahogy „az Atyától jött és az Atyához tér vissza” (vö. Jn 13,1-3), s mint „Úr és mester” megmossa tanítványai lábát (Jn 13,13). A Zsidóknak írt levél hasonló szavakkal összegez: „mindenben hasonlónak kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas legyen, és hűséges főpap Isten előtt” (Zsid 2,17). S mint annyi más esetben, most is új módon szólal meg az Ószövetség, ha Krisztusnak kölcsönzi hangját: Izajásnál még az Úrnak, Izrael Istenének hajol meg minden térd (Iz 45,23), most pedig mindez Jézus Krisztusnak szól: Isten, aki van, most benne van, benne és általa elérhető.

„Ki vagy te, Uram?” – kérdezi Pál Jézust, amikor útban Damaszkusz felé megjelenik neki. Ő már térdre esett. Bizonyos értelemben már elérte azt az emberi mélypontot, ahová Jézus utána ment, hogy megkeresse és megmentse. Ki vagy te, Uram, hogy ilyen messze jössz utánunk? – kérdezem a szenvedő és megdicsőült Urat. Húsvétkor újra választ remélek szenvedésének történetéből, újra választ várok tőle magától.

Martos Balázs atya elmélkedése
11 április 2019, 09:55