A vándorút vége: Martos Balázs atya elmélkedése Nagyböjt 4. vasárnapjára
De hogyan? Úgy, hogy az ószövetségi olvasmányok vasárnapról vasárnapra a pusztai vándorlás egyes szakaszaira emlékeztetnek. A böjt a fogságból való kiszabadulás, a pusztai vándorlás, az úton lét, illetve az ígéret földjére való bejutás értelmét kapja. Nagyböjt első vasárnapján mint befejezett út, hitvallásban megfogalmazott út jelent meg a vándorlás, az atyák útja, amelyre még a fiak is emlékeztek (MTörv 26). Második vasárnap az egész út valaha volt ígérete, mozgató elve hangzott el, az az isteni szövetség ajánlat, amelyet Ábrám kapott a csillagos ég alatt (Ter 15). Harmadik vasárnap Mózest láttuk az égő csipkebokornál, azt a személyt, aki a vándorlás tényleges kezdetét, a szabadulás pillanatát Isten kegyelméből megélte és vezette (Kiv 3). Most pedig, nagyböjt 4. vasárnapján Józsue könyvéből vesszük annak az ünnepnek értékes emlékét, amikor a választott nép bevonult az ígéret földjére, és első alkalommal ünnepelte a húsvétot.
„Ma levettem rólatok Egyiptom gyalázatát” – mondja az Úr Józsuénak. A szövegösszefüggésben arról van szó, hogy a férfiakat, akik a pusztában születtek, körülmetélik, s csak ezután mennek tovább. A körülmetélés a szövetség népéhez való tartozás jele. Akik most veszik magukra ennek jelét, a közösség felnőtt tagjai lesznek, s ezzel jelképesen is megszabadulnak Egyiptom emlékétől, a szolgaság házától. A szöveg a vándorlás idején meghalt nemzedéket lázongónak mondja, ezért nem érhették meg az ígéret földjére való bevonulást. Úgy tűnik, hogy „Egyiptom gyalázata” lázongásban folytatódik. A szolgaságból gyakran nem az igazi szabadságba, hanem a lázongásba lépünk át. A szövetség később a „szív körülmetélésében” is megmutatkozik, s ezzel belső átalakulást jelez és céloz (vö. MTörv 10,16; 30,6; Jer 9,25; Róm 2,25 stb.).
A pászka két természetes ünnepet, illetve rítust foglal magába. A kivonulás éjszakáján bárányvérrel kenték meg az ajtó szemöldökfáját, ez a bárányok feláldozására, illetve leölésére emlékeztet. A kovásztalan kenyér fogyasztása viszont a tavaszi termény betakarításhoz kapcsolódik. Józsue könyve az ígéret földjének elfoglalásával ez utóbbit, az ország termésének első fogyasztását is egybeköti. Ahogy a kivonulás sietősen történt, s a bárányt megsütve, de állva kellett a családoknak elfogyasztaniuk, itt is kovásztalan kenyeret esznek, és pirított gabonát, árpát, amit még nem is őröltek meg. A nép még nem telepedett le, még nem éli megszokott életét. Az első pászkán útra kelt Egyiptomból, jövendő otthonában ünnepelt első húsvétján pedig még éppen csak megérkezett. Az ünnep mégis valós, talán ilyenkor a legvalóságosabb, amikor nem a keretek, nem a körítés, hanem a valódi tartalom a fontos. A föld azáltal lesz igazán Izraelé, hogy ünnepel.
Ettől kezdve megszűnik a manna. Isten rendkívüli adománya, amellyel az úton lévőket táplálta, most az ő rendes ajándékainak ad helyet: a föld termésének, amelyért dolgozni kell, amelyet az Isten esővel öntöz, s amelyet az embert összegyűjt.
Evangéliumként az irgalmas atyáról és ennek két fiáról olvasunk. A tékozló elmegy a világ pusztaságába, az idősebbnek otthon válik sivárrá az élete. Az „ígéret” lényege végső soron mindkettő számára ugyanaz: hogy élhetnek felnőtt tiszteletben és szeretetben apjuk közelében, apjuk örökében. Az ünnep itt is hazaérkezésről szól, illetve hazatérésre, belső megtérésre is hív.
Nagyböjt 4. vasárnapja, C év
