Megszólal a Törvény: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 3. vasárnapra

Ezdrás és Nehemiás könyve a babiloni fogság utáni újjáépítés idejébe visz bennünket. Ma talán azt mondanánk, a fogság utáni kor nem Izrael klasszikus kora, nem mérhető az ősatyáknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak alapozó élményeihez, nem hoz olyan gyökeresen újat, mint az Egyiptomból való kivonulás vagy a pusztai vándorlás Mózes vezetésével, majd meg az ígéret földjének elfoglalása Józsue alatt, illetve az ottani élet a királyság idején. Ezdrás és Nehemiás kora bizonyos szempontból a fájdalmas várakozás ideje, a lassú építkezésé, amely Jeruzsálem pusztulását, a fogságot, végül a hazatérést követte. Mégis, irodalmi szempontból nagyon lényeges korról van szó: ez ugyanis az az időszak, amelyben leírják az atyák történeteit, amelyben összegyűjtik a próféták mondásait, amikor véglegesítik Izrael törvényét, mint olyan isteni szavak rendszerét, amely eredetileg ugyan korhoz, helyhez, meghatározott közösséghez szólt, mostantól azonban mind egyetemesebb értelemben magyarázható.

Vasárnapi szakaszunkban Ezdrás, a pap és írástudó, felolvassa a törvény szavait, a nép pedig feszülten figyeli, majd válaszol rá. A törvény felolvasásához felolvasó állványt készítenek, a szöveget tagoltan olvassák, majd meg is magyarázzák. Amikor Ezdrás felolvassa a törvényt, áldja az Urat, s ezzel mintegy istentiszteletté teszi a törvény felolvasását, Isten jelenlétét teszi átélhetővé benne. Mindebben a törvény jelentősége válik egyértelművé.

Az elbeszélés másfelől a nép figyelmét és válaszát hangsúlyozza. Ott van az egész nép: „a férfiak, a nők, mindazok, akik meg tudták érteni” a törvény igéit. Elsődleges reakciójuk, hogy hallgatják a törvényt, figyelnek a Törvény könyvére. Amikor Ezdrás áldást mond, „ámennel” felelnek, mélyen meghajolnak, földre borulva imádják az Urat. Ez azt jelenti, hogy felismerik a törvényben Isten jelenlétét, elismerik az ő isteni méltóságát, s ezzel beengedik az életükbe a törvény igéit.

Izrael ősi hagyományai szerint Isten a Sinai hegyen adta a népnek törvényét, hogy tanítsa, hogy vezesse, hogy bőséget és jólétet szavatoljon számára azon a földön, amelyet nekik ígért. A nép akkor ígéretet is tett a törvény megtartására. Amikor a törvény szavait hallgatva leborul Isten előtt, a nép azt jelzi, hogy megérkezett hozzá, a szívéig hatolt a törvény szava. A törvény Istennél egészen az, ami, és a nép szívében egészen az, aminek Isten szánta: az élet szava, a vigasztalás és megerősítés szava, az útmutatás szava.

Izrael történetében a Sinai hegyi törvényadást megismétli Jozija tapasztalata, aki magához kéreti és meghallgatja a törvénytekercset, amelyet a templom felújításakor találnak (2Kir 22), és megismétli Ezdrás és a vele lévők tapasztalata is. Ők a fogság falai mögül szabadítják ki a törvényt, s adják újra oda, ahová tartozik, az egész nép szívébe. A nép pedig szomorkodik és sír, talán azért, boldog szomorúsággal, mert a törvény igéit hallva Isten gondoskodását éli át, legbelülről fakad fel benne az igazságnak, jóságnak, Istenhez és egymáshoz tartozásnak vágya. Erre válaszol Ezdrás, Nehemiás meg a leviták: „Ne szomorkodjatok és ne sírjatok, mert az Úrban való öröm a mi erősségünk!”

Isten azonban mást is ígért: olyan új törvényt és új szövetséget, amelyet majd a szívekbe ír (vö. Jer 31,33). Úgy tűnik, ez az ígéret csak az Újszövetség keretein belül teljesedett be. Itt Jézus lép a felolvasó helyére, ő foglalja el legsajátabb helyét: megszólal az Ige, akiben minden ige igenné lett, beteljesedett. Ott áll a közösség szívében az, akinek szíve az egész világot magába fogadta, akinek szavai minden addigi és minden utána következő ígéretet magukba emelnek. „Ma, a ti fületek hallatára, beteljesedett az Írás…”

Évközi 3. vasárnap, C év