Cerca

Vatican News
Levelek Levelek 

Isten, az örvendező jegyes: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 2. vasárnapra

Az Újszövetség néhány története ennek a jegyesi, sőt lakodalmas örömnek a valóságát írja le. Jézus személyében Isten jön el, hogy felemelje és megtisztítsa (vö. Ef 5,25-27), örvendezésre hívja (Mk 2,18-22), bőséges jegyajándékkal lássa el szeretett jegyesét (Jn 2,1-12), a benne hívők közösségét. Jézus tapintatos és titokzatos, mint a kánai menyegző története. Csupán meghívott, szerény vendég, de valójában ő lesz a vőlegény, aki megmenti az ünnepet, Isten és ember találkozását.

Évközi 2. vasárnap is Izajás könyvéből merítünk. A könyv több évszázad fejlődését foglalja össze, a próféta neve alatt megjelenik a választott nép Istennel való kapcsolatának hullámzó, de mindent átfogó valósága, a fenyegetés, büntetés, panasz, majd meg a hála, örvendezés, reménység. A 60-62. fejezet akkor keletkezett, amikor már véget ért a babiloni fogság, amikor a zsidó nép egy teljesen megújult, történelmen túli jövőben reménykedve érezhette magát választott népnek.

Jeruzsálem és Isten kapcsolatát szakaszunkban (a 62. fejezetből) a jegyesség metaforája fejezi ki. A jegyesség a kiválasztás, a szövetség, a hűség, olykor az eltávolodás és közelség, a kételyek és megbizonyosodás ideje. Gyönyörű, szép időszak egy pár életében, a kezdet, az első szerelem virágzása és belső gazdagsága, amelyhez gyakran nosztalgikus érzések társulnak. Ez a teljesség jelenik meg itt is, Izajásnál.

„Sion miatt nem hallgathatok, és Jeruzsálem miatt nem nyugszom, amíg föl nem ragyog igazsága, mint a hajnal, és szabadulása, mint a fáklya, nem tündököl.” Ki szólal meg ilyen féltő szeretettel? Ki az, aki mindaddig nyughatatlan, amíg a szent város, illetve az általa megszemélyesített közösség tisztaságban, szabadságban nem ragyog a kívülállók, a többi nemzet színe előtt? Első érzésünk talán az, hogy a próféta szólal meg, ő az, akit emészt az Úr házáért való buzgóság, aki mindent meg akar tenni, ami a város előmenetelét szolgálja. Másutt azonban arról is olvashatunk Izajásnál (vö. 42,14), hogy Isten hallgat hosszú időn át, Isten az, aki életet adó, teremtő szavait egy ideig visszatartja. A „nem hallgatok”, „nem hallgathatok”, ez a sóvárgó, belülről fakadó indulat és belső kényszer leginkább Istené, aki szavával most széttépi a Siont elborító homályt.

Fény gyullad, hirtelen, átmenet nélkül, mint napkeltekor a sivatagban. Ez a fény azonban nemcsak a városé, hanem a nemzeteké, az egész világé. Isten jegyesi szeretete népe iránt itt büszke szeretet, olyasvalakié, aki kérkedik szeretetének tárgyával. Íme, Isten szeretete beragyogja ezt a közösséget! Az ősi keleti szertartás szerint a jegyességben a menyasszony új nevet kap és meg is koronázzák, így hangsúlyozzák szépségét és méltóságát.

„Új néven hívnak majd, amellyel az Úr ajka nevez el…” – mondja a próféta által maga Isten. „A dicsőség koronája leszel az Úr kezében, királyi fejdísz Istened kezében.” Sion értékes, szépséges, drága, mint a dicsőség koronája, Isten számára. Ez a korona és fejdísz Isten kezében van, mintha Isten még odaszánná valakinek, mintha várná, hogy értékes kincsét hűséges társra bízza. Korabeli szövegek arról a képről is tanúskodnak, hogy a város falait a várost védő istenség koronaként viselte, amelyen fiai a ragyogó ékszerek (vö. Iz 49,14-18 is).

A város régi neve, régi, immár meghaladott sajátossága, hogy elhagyott, megtagadott, elfelejtett. De most így szól a prófétai ígéret: „Nem hívnak többé Elhagyottnak, sem országodat Pusztaságnak, hanem így neveznek: Gyönyörűségem, és országodat: Menyasszony.” „Mert amint a vőlegény feleségül veszi a leányt, úgy fog frigyre lépni veled, aki fölépít, és amint a vőlegény örül a menyasszonynak, úgy leli örömét benned Istened.” – hangzik a végső ígéret.

Az Újszövetség néhány története ennek a jegyesi, sőt lakodalmas örömnek a valóságát írja le. Jézus személyében Isten jön el, hogy felemelje és megtisztítsa (vö. Ef 5,25-27), örvendezésre hívja (Mk 2,18-22), bőséges jegyajándékkal lássa el szeretett jegyesét (Jn 2,1-12), a benne hívők közösségét. Jézus tapintatos és titokzatos, mint a kánai menyegző története. Csupán meghívott, szerény vendég, de valójában ő lesz a vőlegény, aki megmenti az ünnepet, Isten és ember találkozását.

Évközi 2. vasárnap, C év

Martos Balázs atya elmélkedése
17 január 2019, 13:51