Istentől és Istennek - Martos Balázs atya elmélkedése Szent Család vasárnapjára
De mindig van egy másik, választható olvasmány is: idén Sámuel születésének története, pontosabban annak története, hogyan lesz a gyermek Sámuel Istené.
Hogyan is történt? Hanna annyira sírt Siló templomában, hogy Héli főpap részegnek gondolta. Isten azonban elfogadta ennek a végtelenül szomorú asszonynak a könnyeit, és meghallgatta imádságát. „Az Úrtól könyörögtem ki” – fordítja le a bibliai szöveg Sámuel nevét, így emlékeztet, honnan van az élete. Szakaszunk visszatér majd ehhez az igazsághoz, ahogy Hanna a főpapnak meséli: „Ezért a fiúért imádkoztam. Lám, az Úr teljesítette kérésemet, amellyel hozzá fordultam.” Hogyan kevereg ebben a mondatban a hitvallás és az anyai büszkeség! Mennyire Sámuelről szól most Hanna élete, még akkor is, ha éppen lemond róla, vagy, ahogy a szöveg mondja: „átengedi az Úrnak”. Valóban, a lemondás, az átengedés is kifejezheti valaminek a különleges értékét számunkra. Hanna várta, remélte Sámuel születését, s most abban talál önmagára is, hogy átengedi Istennek, elviszi Isten színe elé, nem magának őrzi, védi, nevelgeti.
A jelenet főszereplője Hanna, az édesanya, a megajándékozott és nagylelkűvé tett. De Elkana, az apa is színre lép, ő is fogadalommal. Teszi a dolgát, mint minden évben, felajánlja a megígért áldozatot, bekapcsolódik a szentély megszokott rendjébe. Finoman kirajzolódik, amit férfiak és nők életviteléről, vallásosságáról is könnyen láthatunk: az egyik inkább szabályokban, rendszerekben gondolkodik, a másik a konkrét teendők, a megszületett élet körül bábáskodva. Elkana elfogadta, mintegy belsővé tette azt a szabályrendszert, amely szerint az Úrnak kedves lehet és kedves akar lenni – Hanna az élet törvényét, az idők járását veszi alapul, s amikor nagy ajándékot kap, a legnagyobb ajándékot adja, első és egyetlen fiát ajánlja fel. Ő is visz ajándékot, efa lisztet, hároméves marhát hálaáldozatul, tömlő bort, de ezeket úgy is felfoghatjuk, mint valami jegyajándékot, kezdeti hozzájárulást, a gyermek Sámuel templomi hozományát – a későbbieket majd a fiú megszolgálja, ha felnő.
Minden az Istené. Minden élet tőle jön, és minden felajánlás nála nyer értelmet. A természetünk, az egymást kiegészítő vérmérsékletünk, világlátásunk, megközelítésünk, hozzáállásunk mind lehet ajándék Istennek. S ha Isten elfogadja, miért ne fogadná el az ember is? Sámuel templomba érkezése, templomi szolgálatának és felcseperedésének elbeszélése olyan családi rendet körvonalaz, ahol az istenkapcsolat tényleg minden másnak az alapja és rendező elve. Ahol a személyek adottságai és ajándékai kiegészíthetik egymást. Hanna, az anya, most különösen is előtérbe lép, mint az események mozgatója, mint Isten tettének tanúja, valaki, akinek van mit, és van kit ajándékoznia.
Helyes és szükséges megköszönni, büszkén és boldogan, amikor Isten meghallgatja kéréseinket. Talán nehezebb, de mégsem lehetetlen, hálát adni, amikor Isten nem adja meg, amit tőle kérünk. Amikor egy házaspár nem kap gyermeket, amikor anyagi lehetőségei szűkösek, amikor huzamosabb ideig úgy tűnik, minden csak rosszabb akar lenni. „Felajánlom”, „átengedem” – és bízom abban, hogy Isten ebből is valami szépet és jót akar kihozni. Nem azért mondok le az élet ilyen vagy olyan ajándékáról, mert nem tudok vele mit kezdeni, hanem azért, mert hiszem, hogy Istennél van a legjobb helyen.
Századokkal később: a gyermek Jézus a templomban volt, Istennél volt, Atyja dolgaiban volt, s még atyja és anyja is bánkódva keresték. Harmadnapon találtak rá, a legjobb helyen. Bár volna ez is családjaink ikonja: ha egy időre elveszünk egymásnak, Istenben újra találkozhatunk, egymásra lelünk.
Szent Család vasárnapja, C év
