Jeruzsálem hazavárja fiait: Martos Balázs atya elmélkedése Adent 2. vasárnapjára
Advent 2. vasárnapján Báruk könyvének részletét halljuk az olvasmányban. Ez a könyv a Biblia kevésbé ismert részletei közé tartozik. Báruk Jeremiás próféta tanítványa, írnoka volt, akinek a bibliai szöveg szerint (Jer 36) Jeremiás a saját prófétai könyvét is diktálta. Báruk neve alatt különféle hagyományokat egyesített a hívő zsidóság. A könyv végén, a 6. fejezetben már Szent Jeromos olvasta Jeremiás levelét, amellyel a száműzötteket buzdította, a bálványimádástól távol tartotta (Bár 6,1-72).
Báruk könyve egészében véve mindenesetre egy különleges párbeszéd, a nép meghallgatott imádságának emléke. Az első három fejezet lényegében bűnvallás és hitvallás: a babiloni fogságba száműzöttek nevében Báruk olyan imát és hitvallást fogalmaz, amely elismeri saját bűnösségét, Isten igazságát, s egyben kéri Isten irgalmát. A könyv további részei erre a kérésre felelnek: előbb egy bölcsességi elmélkedés, majd egy prófétai látomás sorozat szól arról, hogy Isten meghallgatta a kérést, és most már valóban hazahozza a száműzötteket. A kérés meghallgatását is egészen sajátos párbeszéd közvetíti: előbb Jeruzsálem szólal meg, s mint jó anya, hívja a száműzötteket (4,5-29), majd pedig a próféta szól Jeruzsálemhez (4,30–5,9), azt jelezve, hogy gyermekei nemsokára hazatérnek.
A hazatérés képei Jeruzsálem megszólításával kezdődnek. Olyannak látszott, mint egy gyászoló anya, most azonban felöltheti azt a díszes ruhát, amelyet Isten ad rá. A ruházat jelképes értékű. Néhány verssel korábban (4,11.20) Jeruzsálem özveggyé lett, és önként vetette le a jólét öltözetét, hogy a könyörgés szőrruháját vegye magára, most azonban dicsőségbe öltözik. Az „igazság köntöse” és a „dicsőség koronája” nemcsak isteni tulajdonságokkal ékesíti fel a szent várost, Isten lakóhelyét, hanem olyan öltözékkel, amely a papság sajátja. A következő sorokban olvasható „igazságosság békéje” és „jámborság dicsősége” is azokat az ajándékokat nevezi meg, amelyeket az immár egészen tiszta Jeruzsálem egészen szent templomában bemutatott áldozatok szereznek meg a népnek.
Ezután újabb felszólítás következik: „Kelj fel, Jeruzsálem, állj a magaslatra, és tekints keletre!” A dicsőségben megszépült és megfiatalodott város keletre tekint, Babilon irányába, ahonnan a pusztán át gyermekei hazatérnek. Jeruzsálem emlékeiben él a foglyok menete, akiket ellenség hajtott, s akiket most – mint szobrokat, mint királyi sarjakat – vállukon hordoznak. A hazatérők örvendezése egyszerre istenjelenés, teofánia is: keletről nyugatra tartanak, mint a felkelő nap, s az Úr dicsősége beragyogja őket, ahogy azt szintén néhány verssel korábban jövendölte a próféta (4,24).
Isten megjelenését köszönti a természet is, amely minden erejével sem bír szembeszállni vele, meghajol Isten szándéka előtt. A hegyek, az állandóság és erő jelképei alacsonnyá lesznek, a völgyek pedig, amelyek megállíthatnák vagy legalábbis megnehezítenék a hazatérők útját, felemelkednek. A száraz sivatagra Isten esőt hullat, s ezért a hazatérőket erdők és illatos fák fogadják, sőt, Isten „irgalmát és igazságosságát” adja nekik kíséretül.
Ezek a szinte fokozhatatlanul szép, szelíd és hívogató képek nem ismeretlenek számunkra. Az a próféta, aki így látta maga előtt a hazatérőket, s bennük, rajtuk Isten jóságát és hatalmát, talán már ismerte Második Izajás jövendöléseit erről a vágyott és szeretett hazatérésről, s hozzá hasonlóan látta maga előtt nemcsak Jeruzsálemet, Sion leányát, az elesett, majd újra Istenhez tartozó és tündöklő várost, hanem azt a szent utat is, amelyet a pusztán át maga Isten készít, hogy szent népe visszatérhessen hozzá. Báruk reményén keresztül ezek a képek kiléptek az egyszeri, történeti beteljesedés korlátai közül, s minden nemzedék hívő népétől azt kérdezik, hiszi-e a nagy hazatérést, amelyhez minden erejét meg kell feszítenie, amelyért minden áldozatot meg kell hoznia, s amely mégis Isten ajándéka lesz, felfoghatatlan, meg nem érdemelt, mindig újrakezdett, s egyszer majd végleg elérkező.
