Abban az időben: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 33. vasárnapra
Amikor az evangéliumi szakaszokban azt olvassuk, „abban az időben”, Jézus idejére gondolunk. Arra a különleges időre, amelyben a Megváltó a földön járt-kelt, tanított és szeretett. De az Ószövetség is beszél egy különleges időről: „abban az időben” itt a megpróbáltatás napjait jelenti, Isten ítéletének és megnyilatkozásának idejét. Isten felkel, hogy megsegítse a bajba jutottakat, s ezzel a történelem célba ér.
Dániel könyvének részlete, amelyet olvasmányként hallunk, erről az időről szól. A könyv 10-12. fejezetei tartoznak össze. A 10. fejezet Dániel és a mennyei küldött találkozásáról, a 11. fejezet a várható történeti eseményekről szól, majd a 12. fejezet mindezen történeti események beteljesedését hirdeti. Isten Mihály főangyal által megvédi Izrael üldözött népét, a holtakat feltámasztja, az igazakat megjutalmazza, a gonoszokat megbünteti.
A szavak, amelyeket hallunk, hatnak a képzeletünkre, és számos kérdést is felvetnek. Vajon miféle időről van szó, mikor teljesednek be Dániel jövendölései? A 11. fejezet sokféle, részben rejtett utalása nagyon konkrét eseményekre utal: valójában olyan történeti fordulatokról olvasunk, amelyek Nagy Sándor idejétől a szeleukida IV. Antiokhosz Epifánész elnyomó uralmáig történtek, vagyis körülbelül a Kr.e. 320-as évektől a Kr.e. 160-as évekig. Dániel könyvének szerzője mintegy azt kívánja, hogy olvasói képzeletében jelenjen meg a sok-sok nehézség, amelyen Isten már átsegítette népét. Azoknak hirdeti az üdvösséget, akiket nyomaszt a sokféle sikertelenség, akik belebonyolódtak a történelem útvesztőibe, erkölcsi bizonytalanságaiba.
De eztán fordulat következik: az angyal már nem a történelem eseményeiről tájékoztat, hanem a végső napokról, képes beszéddel. Mihályt említi, a főangyalt, mint „a nép fejedelmét”. A főangyal mint vezérlő és védő égi hatalmasság jelenik meg, a nép számára rendelt égi pártfogó, mint az egyházak angyalai a Jelenések könyvében, vagy mint a kicsinyek angyalai, akik szünet nélkül látják a mennyei Atya arcát. Az égi pártfogó biztos győzelemre segíti a választott népet abban a félelmetes, világra szóló harcban, amilyen még soha nem volt a teremtés óta. A második kép az élet könyve. Ez a könyv Isten életadó emlékezetét jelenti már a Kivonulás könyvében (vö. Kiv 32,32-33) meg a zsoltárokban is (vö. Zsolt 69,29). A harmadik kép a föld porában alvókról szól: a porból vett ember visszatér a porba, alszik, vagyis meghal – de most új életre kel. Ez az Ószövetség legkorábbi szöveghelye, amely egyértelműen a holtak feltámadásának hitét fejezi ki. A negyedik kép az üdvösségről szól, amely olyan, mint a fénylő égbolt és a csillagok ragyogása: ez a ragyogó fény az istenismerőket és értelmeseket tölti el, vagyis azokat, akik már most, a megpróbáltatás idején is Istenre tekintenek, akik már most is igyekeznek törvényét felfogni és megtartani.
Az üdvözültek között külön helyet kapnak azok, akik „az igazságra tanítottak sokakat”. Ez Dániel reménye, és a vele egybegyűlőké. Ők azok, akik látják a történelmi eseményeket, akik nem ijednek meg attól, hogy felfogják a mindennapok komor igazságát, s ugyanakkor elég erősen bíznak Istenben ahhoz, hogy az igazságot megvallják: Isten ígéreteinek igazságát, Isten mindenre kiterjedő gondviselését, az örök életet, amelyet már itt a földön megízlelnek a törvény szerinti tetteikben.
Vajon milyen ez az idő, a mi időnk, amelyben élünk? Kik a mai idők istenismerői, közöttünk és köröttünk, akik az igazságra tanítanak sokakat? Jézusban megvolt a mindennapok szelíd és konok szeretete, s ugyanakkor az a remény, amely nem félt a végső átalakulástól. Az ő bátorító jelenléte nem csak emlék, hanem inkább ígéret, amelybe belekapaszkodhatunk, ha a világ inogni kezd.
