Halld, Izrael! – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 31. vasárnapra
A Második Törvénykönyvben a törvény új formája jelenik meg: Mózes már a Kivonulás könyvében ismertette a néppel a tízparancsolatot és a szövetséghez tartozó számos rendelkezést, ebben a könyvben még egyszer elhangzik a tízparancsolat (MTörv 5,6-22), majd egy különösen hosszú törvénygyűjtemény (MTörv 12-26). A tízparancsolat kisebb eltérésekkel ismétli a korábbi formulát, a törvénygyűjtemény pedig számos ponton más társadalmi helyzetet tükröz, mint előzménye – de a könyv jellemző újítása nem ez. A valódi újítás, hogy Mózes hosszasan bevezeti az előírásokat, sokszorosan buzdít megtartásukra, illetve különleges erővel egész Izrael szívbeli hitét kéri. A könyv nagyobb része törvényeket tartalmaz, de ezt a törvénygyűjteményt hosszú bevezetés, buzdító rész előzi meg (MTörv 6-11). Mielőtt a konkrét helyzetekre nézve előírásokat fogalmazna meg, az egész törvénnyel, benne és általa pedig Istennel szemben kér teljes engedelmességet és nyitottságot.
Vasárnapi olvasmányunk Mózes – és általa Isten – háromszoros felszólítását közli. „Féld az Urat, Istenedet egész életedben, tartsd meg parancsait és törvényeit…!” „Halld hát Izrael, és legyen gondod rá, hogy teljesítsd azokat…!” Az intésekhez ígéret kapcsolódik: hosszú élet és boldogság, illetve a nép számbeli sokasodása, ahogy Isten valaha Ábrahámnak ígérte. Az ország „tejjel-mézzel folyó”, vagyis végtelenül gazdag. Mózes istenfélelemre buzdít, olyan magatartásra, amely elismeri Isten méltóságát, azt a jogát, hogy az élet alapvető rendjét megszabja. Az istenfélelem, mint a szöveg folytatása mutatja, figyelmessé tesz. Nem megbilincsel, inkább felszabadít az idegen istenek szolgálata alól. Isten, az „atyák Istene”, sokszorosan bizonyította gondoskodó jelenlétét.
A harmadik szólítás és intés a legismertebb, kiemelkedik, valahogy el is válik az előző kettőtől: „Halld, Izrael, az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből!” Aki megtartja a törvényt, egyre mélyebben megismeri Istent, az egyetlent. Kinyilatkoztatja magát az „egyetlen Úr”, s ezzel mintha azt is jelezné, hogy Izrael egész odaadására számít, szívvel-lélekkel, minden erejével adott válaszára. Isten egész Izraelt szólítja meg Mózes által, az egyes hívőt pedig úgy, mint ennek a nagy családnak felelős tagját. Amikor az egyes hívő szívvel-lélekkel, minden erejével engedelmeskedni akar, valójában azt teszi, ami a közösség szívét is alkotja és erősíti. Ez a nép abból születik, hogy Isten megszólítja, s erőt ad neki a szívbeli engedelmességre.
A „Halld, Izrael”, „Sema Jiszráel” imát a hívő zsidóság mind a mai napig imádkozza. Ez a zsinagógai istentisztelet egyik legkorábbi mondata is. Az Istennek szóló hűség, amely a szövetség népét jellemzi, és ezt a szöveget olyan különlegessé teszi, történetileg egyfajta ellensúlyt képezhetett, többszörös értelemben. Szembefordult az asszír uralkodók gőgjével, akik maguknak követeltek lojalitást és hódolatot. Nemet mondott az idegen népek isteneire, Izraelt a bálványok és más istenek helyett saját, élő Istenéhez fordította. A legkülönösebb talán, hogy az „Úr” a vallástörténészek szerint más, kisebb csoportok körében is tiszteletet kapott – a „Halld Izrael” velük szemben is azt állítja, hogy az Úr egy és egyetlen, egész Izrael Istene, aki felé végül mindenkinek egész szívével kell fordulnia.
Izrael egyetlen Istenét és a szeretetparancsot ismételve Jézus is azt mondja: „Ezeknél nincs nagyobb parancs” – helybenhagyva egy írástudó kijelentését. Mintha fél szavakból megértenék egymást. Legmélyebb meggyőződésükben osztoznak, egyik a törvényből, másik Atyjaként ismerve az élő Istent. Az egy Isten színe előtt összetartozik Izrael és az emberiség nagy családja. Jézus szavára lelkesen válaszol az írástudó – mintha felismerné benne azt az Istent, aki feltárja magát, hogy magához hasonlóvá formáljon minket is.
Évközi 31. vasárnap, B év
