Íme, jönnek majd napok… - Martos Balázs atya elmélkedése Advent 1. vasárnapjára

Szakaszunkban Isten elkötelezi magát: elküldi Dávid sarját, s általa beteljesíti ígéreteit, szó szerint „felállítja a jó igét”, amelyet mondott, vagyis mindenki számára elérhetővé, láthatóvá, tapasztalhatóvá teszi. „Sarjat sarjasztok Dávidnak” – ígéri az Úr, sajátos, természeti képpel. A növények sarjadása a teremtés napjait idézi (vö. Ter 2,9), azt a mindennapi csodát, ahogy a természet megújul és erőre kap. A növények sarjadása másutt is Isten szelíd erővel, szinte észrevétlenül kezdődő, majd meg kiteljesedő üdvösségének jele (vö. Iz 61,11; Ez 29,21; Zsolt 132,17). Dávid sarja a királynak megígért utód, egyben az ország virágzásának főszereplője.

Isten egész népét eléri ez a jó: Izrael és Júda házát, vagyis az északi országrész és a déli országrész királyi családját és népüket. Ez rendkívüli ígéret, hiszen Jeremiás korában „Izrael háza”, az északi királyság már nem létezik – több mint egy évszázaddal korábban Asszíria megsemmisítette. A prófétai ígéret csak történelem feletti időben teljesedhet be. Istennél nem szűnt meg létezni a történelmi térképekről már eltörölt közösség, ahogyan Dávid királyi háza sem szűnik meg azzal, hogy egyes tagjai helytelenül cselekedtek és ítéletet vontak magukra. Izrael és Júda háza után az ígéret címzettje Júda és Jeruzsálem, majd a mondások Jeruzsálem említésével érnek véget: „A várost így hívják majd: Az Úr a mi igazságunk!” A kör egyre szűkül: az egész nép szíve Jeruzsálemben dobog, a szent városban, amelyet valaha Dávid hódított meg és tett fővárosává.

Isten Dávid sarja által „jogot és igazságot” ígér. Jeremiás működése a babiloni fogságot megelőző évekre és a fogság idejére esik. A zűrzavar és súlyos veszteségek időszakában a jog és igazság a béke reménye. Nem is csak emberi megegyezésekről van szó, hanem Isten népének arról a belső rendjéről, amelyben képes Istenre figyelni és törvénye szerint élni. Isten igazsága irgalmas és szeretetteljes, amelyet azonban embereknek kell élni és megvalósítani.

Ennek a prófétai jövendölésnek szövegtörténeti szempontból két érdekessége van. Az első, hogy Jeremiás könyvében kétszer szerepel, hasonló alakban. A 23. és 33. fejezet változata néhány szóval tér el egymástól, az ismétlés a remény fontosságát és súlyát jelzi. Az egyik szövegben „Izrael és Juda”, a másikban Jeruzsálem neve lesz „az Úr a mi igazságunk”. A bibliai szövegek igen óvatosak azzal, hogy az igazságot embernek vagy embereknek tulajdonítsák. Inkább tagadják, hogy az emberi igazság, „a mi igazságunk” élhető és éltető volna (vö. Iz 64,5; Dán 9,18). A szent városnak és Izrael közösségének igazsága azonban „az Úr” – ő teszi igazzá, ő ragyogtatja fel benne igazságát, az ő nevével szólítják a várost, lakóinak közösségét, amely őrzi a hűséget, megcselekszi a jogot és igazságot.

A másik érdekesség, hogy a szöveg görög változatából hiányzik a 33. fejezet e részlete. Vajon később illesztették ide, mint a fordítás készült? Vagy kihagyták, többek között azért, mert nem teljesedett be? Az utóbbi lehetőség önmagában is megdöbbentő. Arra figyelmeztet, hogy adventben újra itt az ideje szembenéznünk vágyainkkal, és emlékeznünk a nekünk adott ígéretekre. Újra itt az ideje, hogy bármilyen napokat és időket éljünk is, a teljességnek és boldogságnak vagy a reménytelenségnek és csüggedésnek napjait, ne felejtsünk el az Úrban bízni, és arra a biztonságra és szabadságra vágyakozni, amit csak ő tud megadni.

Advent 1. vasárnapja, C év