Hazatérés: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 30. vasárnapra
Jeremiás könyvének jó ismerői azt állítják, hogy a prófétai könyv 30-31. fejezetei különleges jelentőségűek. Annyi panasz és ítélethirdetés után ez a szakasz Isten üdvözítő cselekvését hirdeti. Ezt a mondásgyűjteményt a vigasztalások tekercsének, vigasztalások könyvecskéjének is nevezik (G. Fischer kifejezése). Nem „olcsó vigaszról” van szó: a szakaszt a szerkesztők a 29. fejezettel készítették elő, ahol Jeruzsálem első lerohanásáról olvasunk, a Kr.e. 597. évben, majd a 32. fejezettel folytatták, amely Cidkijja elhurcolásának és Jeruzsálem lerombolásának tragikus évében, Kr.e. 588-ban játszódik. A vigasztalások könyvecskéje így azt a reményt hirdeti, amely a fogságba hurcolás legsötétebb éveiben sem alszik ki. Hatszor halljuk, hogy maga Isten szólal meg, az egész gyűjteménynek ő az egyetlen beszélője. Legfeljebb idézi mások vélekedését. A hat költemény címzettjei felváltva női, illetve férfi szereplők. Valójában Izrael és Jeruzsálem összetartozását, hazatérését és megtérését fejezik ki.
Vasárnapi olvasmányunk a kompozíció ötödik költeménye. Jelképes szereplői Izrael történetének kiemelkedő férfi-alakjai. Jákob a pátriárkák egyike; az „első a nemzetek között” vagy „a nemzetek feje” nem más, mint Dávid király (vö. 2Sám 22,44). A szakasz befejezésében Efraim szerepel még, mint elsőszülött fiú. Története, amelyet a Teremtés könyve 48. fejezetében olvasunk, apjának, József útjának sajátos folytatása és helyreállítása. Jákob, aki valaha csellel szerezte meg az elsőszülöttségi áldást, élete végén Efraimot, fiatalabb unokáját áldja meg teljesebb áldással. Jákob, Dávid és Efraim együtt tanúskodik Isten ingyenes szeretetéről, irgalmáról, amellyel az emberek zavaros útjain is áldást és kegyelmet oszt.
Milyen útnak vagyunk tanúi ebben a néhány versben? Mint annyiszor, itt is a fogságból való szabadulás és hazatérés megindító képeit kapjuk. Isten „kitörő örömre” buzdít, s közben olyan menetről beszél, ahol az emberekből könnyekben tör ki az elfojtott fájdalom és a megkönnyebbülés, illetve „fohászkodás között jönnek”, mint akik már előre tekintenek, a bontakozó jövőért imádkoznak. Isten mindenünnen hazahozza a szétszóródottakat: észak földje talán az asszír birodalom eredeti, központi területét jelenti, a föld határai kifejezés pedig a Jeremiás korában már létező egyiptomi és babiloni diaszpórára utal, az ígéret földjéről ekkor már mindenüvé szétszóródott Izraelre.
Isten mindenkiről gondoskodik: Izrael maradékából „nagy sereg” lesz, amely visszatér „ide”, vagyis Isten lakóhelyére, Jeruzsálemre. A kitörő öröm és a megkönnyebbülés könnyei között vándorló tömegnek nincs mitől félnie, hiszen Isten forrással gondoskodik a tűző napon vándorlókról, és sima ösvényt készít nekik. Nincs mitől félniük, pedig olyan törékenyek, olyan sebezhetőek: vakok és sánták, akik könnyen megbotlanak, várandósok és szülő anyák, akik bármely pillanatban kockáztatják saját életüket és utódaikét is. Különleges védelemre szorul minden érkező – Isten jól tudja ezt. A hat költemény talán nem is véletlenül szólítja Izrael maradékát hol női, hol meg férfi nevekkel: mintha arra biztatná őket, gondoskodjanak egymásról, és népesítsék be újra a pusztává lett országot.
Isten szavaira először talán a 126. zsoltár válaszol hasonló képekkel: ujjongással, patakok áradásával, sírva indulókkal és boldog hazatérőkkel. Ha ezt az ígéretet összevetjük Jézus történetével, aki Jerikóból Jeruzsálembe indulóban meggyógyít és magával visz egy vakot, talán felsóhajtunk: neki sikerült, őt, ezt a vakot valóban hazavezette maga Isten. Van valami bennünk is, ami könnyekben felszakad, aminek még világra kell születnie? A hazatérés most nem csak megengesztelődést, hanem tisztább, teljesebb látást is ígér.
