Levél Levél 

Az Úr Lelke, az Úr ereje: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 26. vasárnapra

Amikor az evangéliumban Jézushoz fordulnak a tanítványai, kérdezik, ő pedig hol szelíden, hol éles szavakkal válaszol, valójában Lelkéből is ad: enélkül nem érthetjük helyesen, amit mond. Lelke nélkül még az örömhír is lehet üres szó vagy fölös tudás – az ő Lelkében hallva-olvasva azonban életre serkentő, bátorító és sürgető hívás, hogy prófétai életet éljünk, közösségben vele és egymással.

Vasárnapi első olvasmányunk a Számok könyvének, vagyis Mózes negyedik könyvének 11. fejezetéből való. A történet a pusztai vándorlás idején játszódik. A nép nemrég kelt útra a Sínai hegytől, hogy immár bevonuljon az ígéret földjére. A vándorlásnak ez a szakasza sem könnyű: a nép még mindig – vagy egyre inkább – szembesül éhségével, elégedetlen a mannával, kevesli a húst, erre Isten annyi fürjet küld rájuk, hogy betegre eszik magukat. A zúgolódás, morgolódás az útnak ezen a szakaszán már komolyabb választ követel: közel a megérkezés, elvileg közel van az otthonra találás pillanata. Ami most történik, annak már közvetlen hatása lesz a születőben lévő ország életére. Ahogy a nép most viselkedik, annak nyilvánvaló hatása lesz az ígéret földjén is.

Isten népet választott magának, ez a nép pedig földet kap, hogy országot alapítson. Az ország rendezett egész, feladatokkal és felelősségekkel. Amikor Mózes – ahogy halljuk – hetven vénnel osztja meg hatalmát, a népet már az ország építésére készíti. Egyedül nem birkózhat meg a nép vezetésének bonyolult feladatával, segítő társakra, vén, tapasztalt bölcsekre van szüksége maga mellett.

A hetven vén feladata mégsem pusztán szervezeti jellegű. Erre abból következtethetünk, hogy a bibliai elbeszélés szerint Isten Mózes lelkéből ad nekik, vagyis valamit nekik is ad abból a sajátos lelki hatalomból, amelyet addig külön Mózesnek adott. A lélek természetesen nem osztható, nem mérhető, nem szabdalható. A bibliai beszédmód valószínűleg arra utal, hogy a lélek működését az ember ennek hatásaiban érzékeli. Mózes lelkéből elvenni és a hetven vénre helyezni azt jelenti, hogy ők is olyasforma belső erővel, isteni vezetéssel és tisztánlátással képesek majd dönteni a rájuk bízott ügyekben, mint Mózes.

A lélek megosztása azonnal érzékelhető eseménnyé alakul: a vének prófétálni kezdenek. A „prófétálás” ebben az esetben azt a keleti ember számára ismerős helyzetet jelenthette, amikor valaki önkívületi állapotba esett, és úgy mozgott és beszélt, magán kívül, környezete számára érthetetlenül, mégis egyfajta isteni erőtől vezérelten. Saul történetében találkozunk hasonló jelenséggel: a király nem akar prófétálni, mégis ez történik vele. Megragadja az Úr lelke, ráragad valami abból, amit maga körül lát, elragadtatásba esik (vö. 1Sám 10, 10-12).

A hetven vén prófétálását is így kell értenünk. Prófétai elragadtatásuk annak egyszeri jele, hogy Isten megajándékozza őket azzal az erővel, amelyben Mózes cselekszik. Ezt a lelket, ezt az erőt többségük a táboron kívül kapja, ami az utókor számára talán azt is üzente, hogy a nép mindennapi életén kívül, egy magasztosabb helyzetben. A szöveg azonban mindjárt meg is jegyzi, hogy ketten közülük, Eldád és Medád, a táborban estek elragadtatásba. Józsue, Mózes segítője, erre megijed: mi lesz, ha prófétálásuk átragad a többiekre? Mi lesz, ha a nép túl közel kerül a szenthez? Másfelől mi lesz, ha Eldád és Medád mintegy függetleníti magát Mózes vezetésétől?

Józsue tiltakozik, Mózes azonban sokkal megengedőbb: „Bárcsak az egész nép prófétálna, s az Úr nekik adná lelkét!” Mózes nemcsak megosztaná hatalmát, hanem tulajdonképpen le is mondana róla – vagy inkább akkor és úgy tartja leghatékonyabbnak, ha olyanokat vezethet, akiket hozzá hasonlóan eltöltött az Úr Lelke, s ezért mindennél jobban megértik őt magát is.

Amikor az evangéliumban Jézushoz fordulnak a tanítványai, kérdezik, ő pedig hol szelíden, hol éles szavakkal válaszol, valójában Lelkéből is ad: enélkül nem érthetjük helyesen, amit mond. Lelke nélkül még az örömhír is lehet üres szó vagy fölös tudás – az ő Lelkében hallva-olvasva azonban életre serkentő, bátorító és sürgető hívás, hogy prófétai életet éljünk, közösségben vele és egymással.

Martos Balázs atya elmélkedése
27 szeptember 2018, 16:54